Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

ÁLLATTARTÁS - Marhák

így már csak jobbára a helynevek őrizték meg számukra. (így például a Baranya megyei Gödrén Schweizer-Hof, Schweizer-Wiese, területünkön, Bátaszéken Schweitzer-Tal stb.) 1792-ben a madocsai uraság a rendezés során kötelezi magát, hogy „a maga különös legelő mezejét a svajtzer járást közönséges legelőnek fogja engedni", — ami azt jelenti, hogy Madocsán már ekkor a svájci marhák meghonosítása kudarcot vallott.

91 Több mint száz évvel később, a már jobban kiszárított határban, a kereszteződésekkel már addigra kialakított magyar tarka marhák közül is sók elpusztult, amikor azokat behajtották az ártéri erdőkbe (Decs). Az erdei tartást nyáron a legyek, bögölyök, a teleltetést pedig a rideg, mostoha viszonyok miatt nem bírták (Gérjen). A Duna mentén általában a századforduló után kezdték a bonyhádi piros marhát és más nyugati fajtákkal keresztezett teheneket tenyészteni. 1910 körül pedig már ilyen községi bikákat is tartottak. Az új pirostarka és svájci (berni, szimentáli, stb.) fajtát tarka, csira, piros vagy cifra marhának nevezték. A magyar parlagi fehér marha és a nyugati fajták keverékeit, főként az Alföldről hoztak ilyeneket a századforduló után, nevezték raciknak. „Ez oan se piros, se fehér, füstös a szarv hegye, fekete az orra, (ha az oldala piros-tarka is). Ez kemény volt, jobban bírta az igát (a tarkánál)" (Madocsa). A Duna mentén ezeket csak átmenetileg tartották. Borjúkorán megvették, ökröt neveltek belőle, majd tovább adták az uradalmaknak. A múlt század végén és a századfordulón a Duna mentén ismeretes volt még egy másik fajta is, melyet kuli marhának hívtak. „Horvátországból valók voltak, kicsik, de szép tölgyük volt. Szlavóniából hajtották őket gyalog. Ott 30—40 forintért vették, itt eladták 60-ért is" (Dunaföldvár). „Olyan kis kuli tehén, zömök marha az jó tejelő és csutak szarva van, formátlan. Azt mondják, hogy durva bőrű (tehén) nem ad sok tejet, de ez durva volt és sok tejet adott. A kuli tehén fajta is, meg állás is. (A kuli tehénre emlékeztető állású tehenet is nevezték kulinak vagy kuli formának.) Volt pirosba, fakóba, zsömlébe, kávészínbe..." (Madocsa). Sok esetben nem is engedték be őket a vásárba, mert nem voltak megkötve és főként a mészárosok vették meg olcsón.

92 1930-tól kezdve a Duna mentén a parasztok már csak pirostarka vagy svájci teheneket tartottak és nem volt ritka a törzskönyvezett állat sem. Amit a lovak egyvérből származó, külsőleg is egységes, természetes falkáiról elmondtam, nagyjából vonatkozik a marhákra is. Elsősorban a régi magyar fajtánál volt ez lehetséges és annál a gazdánál, akinek több jószága volt. A szegényebbek olyan ökröt vagy olyan tehenet tartottak, amilyet kaphattak és ha azt nyereséggel eladhatták vagy megszorultak, azonnal túladtak rajta. A kisparasztok kezén a jószágállomány állandóan változott, a szegénység kényszerítette őket erre. Nagyobb gazdák állatait a gyakorlott szemű pásztor formájáról fajjárói felismerte, még a fajtaváltás lezajlása után is. A kisebb marhafalkák pásztor nélküli legelése, szabad vonulása előbb megszűnhetett, mint a lovaké. A Duna menti határ fokozottabb művelés alá vétele, az állatok erdőkből való kitiltása, kaszálók létesítése indokolta ezt. A kárba ment marhákat könnyebb volt megzálogolni, bitang marhák akóljába hajtani, mint a gyorslábú lovakat. Ezen kívül míg monyasa, csődöre több gazdának volt, s így hozzátartoztak a lovak tálkájához, bikát kevesebben tartottak és a múlt század elején már jobbára csak községi bikák voltak. Nem utolsó sorban a századfordulóig a marhák egy részét a parasztgazdaság állandóan használta: az ökröket mindenféle igásmunkára, a teheneket fejesre, s így 358