Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

ÁLLATTARTÁS - Lovak

nát is, abból marha nem igen evett. A múlt század elején, amikor a vizes határban még kevés kukoricavetés volt, a levágott kukoricaszárat is a lovaknak biztosították. (A tavaszi nyomásban lévő kukoricákat az elöljáróság rendelkezésére téli legelőül lábon kellett hagyni.) A szérp, jó lóra büszke volt a gazdája. 1774 decemberében egy ló leszólása miatt támadt nagy verekedésben ítélkezett a mohácsi bíró.

79 Lókoponyák rontáselhárító szerepének Kovách Aladár külön tanulmányt szentelt.

80 A ló nagy értékének számtalan tanújelét, történeti emlékét és hagyományát látva kétségtelen, hogy tartásának ridegsége és keménysége szándékos volt és nem magyarázható hanyagsággal és kezdetlegességgel. (A XIX. század elején a beszállásolt katonaság eltartására a vármegye elrendelte az istállók felépítését, de azokban a gazdák saját lovaikat nem tartották.) Csak ilyen, keményen nevelt lovakkal lehetett a rossz utakon, messze földeket bejárni, fuvarozni és hajózni és csak ilyen lovak feleltek meg hadi célokra. A XIX. század végéig a katonaság mellett, éppen a Dél-Dunántúl „fuvarozásból élő magyarjai" elsősorban a Duna mellékéről szerezték be jó lovaikat, „kiknek Bécs, Pozsony, Pétervárad, Zágráb, Grác stb. csekély út. Pesten otthonosak, készek ők beszegődni a legtávolabbi vidékre is, melynek nevét sohasem hallották... A baranyai német és rác fuvarozással nem foglalkozik" — írja Haas 1845-ben.

81 Hozzátehetjük, hogy a tolnai németség is inkább csak azokban a falvakban vállalkozott fuvarozásra, melyek forgalmas főútvonalban voltak, mint például Kömlőd, vagy ahol magyarokkal élt együtt, így például Bonyhádon. A vasutak megépítéséig tehát zömmel magyar fuvarosok biztosították a déli országrész rohamosan fellendülő kereskedelmi vérkeringését és katonai szállításait, melyben a magyar gabona és bor szállítása mellett már komoly tételeket jelentett az ausztriai iparcikkek, az erdélyi só, a a mecseki szén és fa, a Felvidékről érkező fenyőanyag és az út-, valamint vasútépítéshez szükséges kőanyag továbbítása. Vizsgált vidékünk telpülései közül a vásáros mezővárosok kis földű parasztjai foglalkoztak elsősorban fuvarozással: a mohácsiak, tolnaiak, paksiak, földváriak. Például a dunaföldvári Menyhei család ősei, mint fuvarosok és fuvaros vállalkozók Horvátországba jártak, ahonnan az 1870-es években rozsot hoztak. Az ártéri falvak közül csak Madocsán volt több híres fuvaros. Az öreg Kis Dobos a század végén este 8-kor indult el Budáról és éjféltájban már Madocsán volt. Még a betyároktól sem félt: „ha valamit észrevett durrantott az ustorral, elsikolytotta magát: neel azok úgy jöttek, mint a vihar. Nem tudta volna a betyár megfogni, hogy leüsse az öreget, elvegye a pénzét". Azok a nem Duna menti fuvaros községek, amelyek maguk is neveltek lovakat, nem tudták a jószágnak ezt a bevált rideg tartást biztosítani. A földesurak korán kizárták a jobbágyokat az erdőkből és a túlnépesedett falvak minden felszántható területet művelés alá fogtak, így nem is volt hol neveljék a csikókat, azokat idő előtt használatba vették és ezért „jobbára hitványak, aprók és görhesek voltak" — írja Haas a Baranya megyei Szentlőrinci járás magyar fuvarosairól. Az ártereken nevelt szilaj csikót csak 3—4 éves korában törték be és egészséges kifejlődését nyilvánvalóan annak is köszönhette, hogy addig szophatta az anyját, amíg az el nem rúgta. A csikóskanca nem dolgozott és így bőven adhatta tejét fiának. A nem Duna menti elszegényedő fuvarosfalvak lóállományának említett elkorcsosodását az is fokozta, hogy a munkába fogott és megerőltetett anyakanca nem tudta kellően táplálni csikóját, s a fiatal állat kifejlődésének 354