Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

IRTÁSOK, RÉTEK, KASZÁLÓK - A rét és erdő fogalma

meg. Bizonyára a legjáratlanabb és legnehezebben megközelíthető szigeteken ez meg is történt, de az ártér legnagyobb részén az egykori szántókat, kerteket, réteket, a megmaradt lakosság legelőként használta fel. E területek állandó legeltetése sajátos növénytársulások uralomra jutását eredményezte, melyekben elszaporodtak azok a növények, melyekben az állatok a legkevesebb kárt tehették, illetőleg melyeket az állatok nem legeltek. A nedvesebb, páradúsabb ártéri szinteken így jutott uralomra a kányatövis, kutyabenge, galagonya és köztük felmagasodó nyárfák. A magasabban fekvő árteret kísérő teraszokon, domboldalakon a vadrózsás, kökényes, galagonyás és csattanó dudafürtös, cserjés bokorerdő, mely néhány évtizeddel a mohácsi csatavesztés után már jellemző képét adta az elpusztult, egykor művelt magyar tájnak. Az alacsonyabb ártéri szinteken mindenfelé megjelent, az adottságoktól függően, hol ritkább és alacsonyabb, hol sűrűbb csoportokban a nád és a különféle bokorfűz-fajták is. Az utóbbiak elszaporodását néhány nedvesebb, árvizesebb esztendő segítette elő. A kert- és rétirtást nehéz különválasztani, bár kétségtelen, hogy voltak kezdettől fogva, elsősorban kapás művelésre kiirtott területek és ezek elkülönültek területileg a rétektől (Madocsán, Gerjenben, Tolnán, Bogyiszlón és a Sárközben). Általában azonban a réteken találjuk az irtáskerteket is, azok egy bizonyos kisebb, magasabb részletét foglalják el, melyet külön is meg lehetett védeni a kötelező rétszabadítás után szertejáró jószág kártételeitől. Gyakorlati okokból a jobbágyok igyekeztek a maguknak lefoglalt területeket többféleképpen is kihasználni, azokra többféle haszonvételt összpontosítani és egyben határait terjeszteni, ameddig csak a szomszédok és az uradalom megengedte. A RÉT ÉS ERDŐ FOGALMA Az ártéri helynevek bemutatásánál röviden érintettem a rét szó régebbi, hellyel-közzel, főleg idősebb emberek szóhasználatában még felmerülő, helynevekben megőrzött értelmét, mely mocsarat, vizenyős, vízkedvelő növényekkel benőtt területet jelent, különösen rétség alakban. Az újabb (XVIII. század végétől kezdődő) és mai szóhasználat legtöbbször egyértelműen kaszálók megjelölésére használja. Mondottuk, hogy azok a területek, melyeken erdő a vízállás miatt nem élhet, nem alkalmasak kaszálóknak, vagyis a régi értelemben vett rét és rétség olyan területet jelölt, mely az új értelemben vett rétnek, kaszálónak éppen nem alkalmas. Ennek az ellentmondásnak a feloldására két oldalról is teszek kísérletet, bár a magyarázatokat még nem érzem egészen megnyugtatóknak. Nyelvészeti kutatások szerint a rét, réteg — a sík, a lap jelentésekkel kapcsolatos.

8 Ezt a szófejtést nincs okunk félrevetni. A régi értelmű rét és rétség olyan síkot, tehát fátlan területet jelent, melynek áttekinthetőségét, nyíltságát, f átlanságát éppen vizessége okozza. A kaszálórét pedig mesterségesen nyílttá tett, fátlanított területet, vagyis irtást jelent. A másik jelentésmagyarázatot az állattartás fejlődése felől kíséreljük meg. A téli legeltetés, készített széna nélkül való teleltetés szempontjából a vizes, mocsaras, sasos, vagyis rétes területek jelentősége közismert.

9 Itt csak röviden utalok arra, hogy idővel a téli legeltetés gyakorlata egyre visszaszorult és sokhelyütt, vidékünkön is, a XVIII. század végén és a XIX. század elején, a lovakra és marhákra nézve el is tűnt, és áttértek a réti széna és más szálas takarmány téli etetésére. Csupán spekulatív úton vizsgálva, 280