Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

IRTÁSOK, RÉTEK, KASZÁLÓK

rozta meg Szabó István, ezért hozzá kell tennünk, amit már említettem, hogy az irtásföld az egyén és közösség viszonyában a kizárólagos és öröklődő használati jogot jelentette az egyesek számára, a közösséggel szemben. Minthogy nem tartozott a jobbágytelek kötelékébe, egymás között adták-vették, akárcsak a szőlőföldeket és „csaknem nemesek módjára örökölték" — Werbőczy egy XVIII. századi magyarázója szavaival.

5 „Az irtás munkája alatt a jobbágy a földért nem adózott a földesurának, a föld termelés alá fogásától kezdve azonban a telki szolgálmányoktól függetlenül kellett természetben, vagy pénzben leróni évente a földesúrnak járó szolgáltatást."

6 Ha a jobbágyok később bizonyítani tudták, hogy e birtokok után külön adóztak, úgy ezzel közvetve azt is bizonyították, hogy az irtásokat a földesúr tudtával és beleegyezésével végezték. Ez rendkívül fontos érv volt a későbbiekben. Hasonlóan fontos és messzemenő következményekkel járt a földesúr irtásföld-visszaváltási joga. „A földesurat megilleti továbbá az a jog is, hogy az irtással művelhetővé tett földet a közbecsü lefizetésével kivehesse a jobbágy kezéből. Ez a kibecsülési-visszaváltási jog lett a parasztirtások végzetévé. A XVI.—

XVII. században még nem sok baj volt vele, ekkor még arra sem igen volt szükség, hogy a jobbágy engedélyt kérjen a földesurától valamely földdarab irtására és használatára. Csak a XVII., még inkább a XVIII. században kezdték arra kötelezni a jobbágyot, hogy irtás előtt kérjen földesúri engedélyt." Ezt Mária Terézia úrbéri rendezésében egységesen törvénybe is iktatták. A XVIII. század második felében vidékünkön is megindult az irtásföldek visszaváltása, a majorságok, illetőleg új jobbágytelkek alakítása céljából. Az utóbbit jól tükrözi falvaink telekszámának állandó növekedése is. Az engedély nélkül tett irtást foglalásnak minősítették a földesurak és fizetés nélkül vették vissza. Ezt az eljárást az 1836. évi jobbágy törvény jóváhagyta. Ez igen keservesen érintette a jobbágyokat, mert írásbeli engedélyt nemigen mutathattak fel, különösen a régi irtásokra vonatkozóan, mert az engedélykérés rendszerint csak szóval történt. Ezért például a gerjeni irtáskertek összeírásánál találkozunk az összeírólapon azzal a kérdéssel, hogy engedély mellett irtották-e a kertet? A válasz, mint azt a gyümölcsösök kérdésénél már idéztük, ez volt: „nem tudatik". Egy másik rubrikának fejlécében viszont azt olvastuk, hogy mikor történt az irtás? A válasz szintén „nem tudatik" volt, ezzel tulajdonképpen a jobbágyok javára dőlt volna el a vita. Deák Ferenc 1848. szeptember 21-én benyújtott törvényjavaslata az 1816. év előtti irtásokat a jobbágy tulajdonává tette. Deák Ferenc ezzel az irtásföldek vitáját leszűkítette az 1816. év után keletkezettekre; azok az irtások, melyek keletkezési idejét nem tudták, elvben az emlékezetet meghaladóan régieknek vették.

7 E fejezet első mondataiban rámutattam arra, hogy az irtáskertek és rétek számára azok a felületek voltak csak alkalmasak, melyeken már fás növénytársulások, erdők is megéltek, hogy lehetséges akkor az, hogy az irtások egy része nem erdő, hanem bozótos, cserjés és nádas helyek területén keletkezett? Jogos a kérdés; ha nem voltak ezek alacsonyabb és értéktelenebb területek, miért nem nőtt azokon erdő? Valóban, ezek nem voltak alacsonyabb szintű, vagy rosszabb minőségű területek, sőt rendszerint a legértékesebb keményfa erdők szintjén terültek el. Az ártér legintenzívebb haszonvételének idején, a XV. században, ezeken voltak az ártéri és azóta elpusztult falvak belsőségei, kertjei, szántói és rétjei. Ha az ember teljesen eltűnt volna erről a tájról, az erdő egy-két évtized alatt visszahódította volna e területeket, lépésről lépsre visszaszorítva azokat a növényeket és növénytársulásokat, melyek legjobb életfeltételeiket az ember által művelt és aztán elhagyott, tehát ún. bolygatott talajokon találják 279