Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

AZ ÁRTÉRI HASZONVÉTELEK - Folyó- és állóvizek, nyílt víztükrök, mocsarak - Vízhaszonvétel és vízgazdálkodás - Halászat - A halászat joga, adója és bérlete

összefoglalva a halászati jog kérdését területünkön, a múlt század közepéig megállapítható a halászóvizek rangsorolása: 1. A Duna és a Sárvíz és néhány ehhez hasonló fontos halászóhely halászata a XVIIL század közepétől uradalmaké volt, de átengedhették bizonyos bérletért a jobbágyoknak. 2. A kevésbé értékes, de nagyobb összefüggő vízterületek a falu közös használatában voltak, a benne fogott hal felett a halász szabadon rendelkezett vagy részt adott. Előfordult, hogy a falu fogószerszámokra vetett ki adót, mint tette azt öcsényben, mikor egy-egy tapogatókosár után egy forintot fizettetett.

118 Az ezeken való kizárólagos halászati jogot a falu adhatta bérbe, részleteiben, egyenként, illetőleg bizonyos társaságoknak. Ezekre a vizekre területünk északi részén a XVIIL század végén, Ger jentől délre eső részén csak a XIX. század közepén terjesztették ki az uradalmak kizárólagos halászati jogukat. 3. A többi kis és időszaki halászóvizek használati joga egyes jobbágyoké volt, de első foglalás és tartós háborítatlan használat jogán, egészen a jobbágyfelszabadítást követő elkülönözésig. E vizek használatából is, az értékesebb halakat illetően legalábbis, dézsmát szedhetett a falu a halászszerszámok után. Ebből a dézsmából került ki a szerhal vagy ebédhal az uradalom konyhájára. Az első két vízkategória használati jogára vonatkozóan idéztük az eddigi történeti adatokat, de még nem szóltunk a harmadikról, az egyes jobbágyok halászóvizeiről. Hazánkban a halászatból húzott földesúri jövedelem általános csökkenésének következtében mind sűrűbben találkozunk a XVIIL század folyamán olyan rendelkezésekkel, amelyek a jobbágyoknak a halászatot egészen megtiltották. Az országos jog e század végén már úgy magyarázta az 1397-es és az 1504:XVIII. törvénycikket, mely eredetileg csak bizonyos vadak vadászatát tiltotta el a jobbágyoknak, hogy az a jobbágyokat nemcsak mindennemű vadászattól, de a halászattól is eltiltotta. A jobbágyságot halászati jogképességétől csak az 1836. VI. t. c. fosztotta meg tételesen s erre a törvényre hivatkoztak az úrbéri elkülönözési perek során az uradalmak ügyvédjei, amikor a halászóvizek összességét a földesurak részére követelték.

119 A XIX. század elején meggyökeresedett és törvényesen 1836-ban szentesített joggyakorlat tételeit jogászaink visszavetítették a múltra és annak alapján mondhatta azt Lukács Károly, hogy Sopron megyében a XVI. században az országos jogtól eltérő gyakorlatot talált. Egy szergén yi jobbágy összeírásból többek között ugyanis a következő feljegyzéseket közölte. „Somogy Gergell meghalt heVe (értsd telke) sellér. Háza rajta. Szántó földe, rété nincsen, valami kevés halas víz vagyon hozzá, kirül semmit sem adnak.' Szergényhez hasonlóan, Vitnyéden és Bősárkányban is a jobbágyok a halászó vizeket felosztották egymás közt stb.

120 A Sopron megyében talált XVI. századi paraszti halászati jog nem állhatott egyedül; vizsgált területünkön ehhez hasonló gyakorlat feljegyzésekben és szóhagyományban ma is megragadható. Ez a jobbágy, a jobbágycsalád első foglalása jogán, kizárólagosan használt halászóvize, halászóhelye. Ez a halászóhely — legalábbis nálunk — nem volt a telek tartozéka, legfeljebb csak annyiban, hogy birtokosa annak a falunak volt lakosa, amelyhez a halászóvíz tartozott. E halászóhely jogilag hasonló volt az irtáskerthez, helyileg pedig általában ahhoz is kapcsolódott. A Duna mentén pedig irtáskerteket zsellérek is bírhattak, azokból Bölcskén, Madocsán, Faddon, Tolnán csak a XVIIL század végén, a többi, halászóvizekkel rendelkező helyen pedig csak a jobbágyfelszabadítást követő úrbéri elkülönözés vetette ki őket. Arra nincs semmi 192