Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

AZ ÁRTÉRI HASZONVÉTELEK - Folyó- és állóvizek, nyílt víztükrök, mocsarak - Vízhaszonvétel és vízgazdálkodás - Halászat - A halászat joga, adója és bérlete

nem járt le, Dani ajánlotta 12 forint 30 krajcárt ő is megfizette. Ezután azonban a decsi bíróhoz folyamodott, aki régi bérlőknek adott igazat, is Dani ellen hozott végzést. Bátán az uradalmi halászati jog bérlője, a hagyomány szerint valami Zsizsó nevű bátaszéki vállalkozó, személyesen ment ki, hogy a XVIII. századi szerződések szerint egyértelműen a városnak juttatott Harisadban ősi jogon halászó bátaiakat a gyakorlattól eltiltsa (lásd. Báta szerződését!). Szóváltás támadt „a sok ember fellázadt, mondták: üsd agyon Zsizsót. Megverték. Aztán törvény lett rúla. El voltak mind törvénybe az öregek. Mikor megjött a mienk (ti. öregapa, akii ott halászott), mondták, hogy majd be is lesznek zárva. Elment (az adatközlő öregapja) a Derekhez, megmondta nekik, hogy be íesz zárva. Aztán megijedt az öreg Dér, fogta a kötelet, mire öregapánk hazaért, már szaladtak utánna, hogy felakasztotta magát. Félt a törvénytől^ felakasztotta magát a padláson." Területünkön csak Mohács — korábbi szabadalmasabb jogállásának következményeként — kapott az úrbérrendezések során halászóvizeket a szigeten. Mégpedig a Zátony tavat ós az abba vizet szállító Simia, Konda, Écs, Kutas, Kasztok és Disznóvize fokokat.

114 Az 1870-es évektől már mindenfelé érezhető volt a vízrendezések folytán a halállomány és a halászóvizek fogyása. 1873-ban már Tolna megye április 1-től július l-ig mindennemű halászatot eltiltott. Ezen kívül megtiltotta a méreg, bódítószer, borítóháló, szigony használatát, rekesztések állítását, halak lövöldözését és robbantással való pusztítását. A Duna mente halászait és halászó parasztjait ezekből főként a borítóháló, a szigony és a rekesztés tilalmazása érintette. Az 1889-es halászati törvény pedig országszerte kapitalista bérlő vállalkozók területévé változtatta a halászóvizeket és ez igen erősen érintette a Duna hivatásos halászait is, mert a bérlők nem halászok, hanem nyereségvadászó vállalkozók voltak, akik több esetben nem is alkalmazták a korábbi halászokat és halászmestereket, hanem maguk fogadtak íel munkásokat. A kizsákmányolt vizet aztán otthagyták. A szegényebb halászoknak pedig nem volt tőkéjük ahhoz, hogy bérletet váltsanak és a vállalkozókra rálicitáljanak.

115 Az 1889-es halászati törvény alapján valamiféle bérlőhierarchia alakult ki. Pl. a kalocsai uradalmat illető dunai halászat jogát, vagy az alapítványi uradalmat illető sárvízi és egyéb kisebb vizek halászatát, először nagyvállalkozók, főleg tolnai és bátaszéki halkereskedők, fisérek bérelték ki, ezek pedig újra továbbadták azt kishalászoknak, feleshalászoknak, akik egy-egy kisebb holtágat, fokostavat kaptak, melyben varsával és dobóhálóval fogott hal felét adták bérletként. Egyesek pénzen vagy búzán váltották meg ezt a jogot.

11<a A tolnai Isgum család — amely 1920-tól Foktőtől Bajáig bérelte a Duna és mellékvizeinek halászati jogát, igen sok albérlővel dolgozott. A decsi és bátai feleshalászoknak adta a legjobb, és Dunához közel fekvő holtágak bérletét; ezek szerszámokat is kaptak. Ezek voltak az ő házi halászai. Távolabb eső vizeket pénzért, terményért adta tovább bérbe. A feleshalászok ellenőrzésére' tópásztort fogadott, aki azt is ellenőrizte, hogy a halászok a maguknak főzött halat pontosan mérték-e le és felvették-e azt a számadásba. A pénzben meghatározott bérösszeget mindig előre kellett lefizetni és az azért volt a század végén egyre kockázatosabb, mert a Sárköz és más árterületek rohamosan száradni kezdtek. 1873-ban a Kis Duna árendáját száraz földért fizetitek. 1874ben pedig a lakosok kendert áztattak benne, s ezért nem volt halfogás.

117 191