Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

AZ ÁRTÉRI HASZONVÉTELEK - Folyó- és állóvizek, nyílt víztükrök, mocsarak - Vízhaszonvétel és vízgazdálkodás - Halászat - A halászat joga, adója és bérlete

A török utáni idők halászati jogra és szolgáltatásokra vonatkozó adatainkat nem a helységek földrajzi sorrendjében, hanem időrendben mutatom be, hogy ennek alakulását némiképpen figyelemmel kísérhessük. Az 1690-es Urbárium et Conscriptio Deccsel kapcsolatban megemlíti, hogy halászóvizei a Holtduna, Érfok, Lankócz, Göröndöly, Pallya fok, Egrestó fok, Visszafolyó fok és a Bofász. Ezekből Kocsis Gáspár halászibírónak és Byol István társainak adta a földesúr fele halért a Bófác fokot; Kara Mártonnak és Kocsis Gáspárnak és társainak szintén a fele részért az- Érfokot, bizonyos feltétellel. A többi halászó vizekről nem intézkedett az uradalom ispánja.

77 Ugyanakkor Pilis halászatáról ezt olvassuk: van egy mocsara a Dombó, melyet egy Kürtő nevezetű halászszerszámfélével halásznak, a benne fogott hal hetedét adták annak idején a töröknek.

78 Jany 1722-ben a pilisiektől a halászat és a kocsrnáltatás jogáért összesen 40 7/2 forint árendát kért.

79 Ebben az összeírásban Nyékkel kapcsolatban a tiszttartó jelentésében olvassuk: „Vannak itt Duna kapuk, illetőleg ágak, melyeket közönségesen foknak neveznek. Ezek között kivált kettő, melyet Kettős foknak és Széllel foknak (?) hívnak. E vizek halászatáért a felét, néha a harmadrészét adták. Én a feléért adtam a halászbírónak Kőműves Miklósnak és társainak Márky Péternek, Csapy Máténak és másoknak, A többi vizeket harmadrészért adtam 200 arany zálogért."

80 Vagyis a Kettős fok és a Szélei fokból, mint Dunáról vizet bebocsátó kapukról vizet kapó tavak, vízágak, mélyebbek és így nagyobb és értékesebb hal fogására alkalmasabb halászóvizek voltak, s ezért ezekből a fele halat követelte meg a tiszttartó. Nem véletlen, hogy az iudex piscatorum említésével jobbára csak a XVII. század végén és a XVIII. század eleji összeírásokban találkozunk, nemcsak vidékünkön, hanem több más szomszédos helységben is. (Ságod, Sükösd, Csanád 1695-ben.) A falu határához tartozó vizek ügyeit ezek intézték a török időkben az uradalom emberei helyett. A XVIII. század folyamán a földesúr azonban nemcsak kezébe vette tómestereivel a halászóvizek felügyeletét, hanem a halászóvizek egy részét is lefoglalta magának. Ezután már csak azokban a falvakban találkozunk tó- vagy fokbírókkal, melyekben az uradalommal kötött szerződés alapján a halászóvizek vagy az;oká nagy része továbbra is a jobbágyok használatában maradhatott. (Deresen, Öcsényben, Baltán, Gerjenben.) A XVII. és XVIIII. század összeírásaiban említett iudex piscatorum ugyanis tó- vagy fokbírónak fordítandó. A halászbíró (és halászmester) cím később olyan mezővárosokban tűnik fel, ahol céhes halászmesterség alakult ki. A társak említésével kapcsolatban egyrészt arra következtetünk, hogy az egymással összefüggő fokrendszer egyes részleteit más és más tartotta fenn és halászta, másrészt olyan szerszámokra is gondolunk, melyeket egy kisebb közösség kezelt, illetve gondozott. Őcsény 1697-ben csak a Báta vize halászatáért fizetett 40 forintot — úgy látszik a többi vizekben ekkor még szabad volt a halászata. Dunaföldvárról csak azt tudjuk, hogy két halastavát szabad halászatra Mednyánszky apát a XVIII. század elején a földváriaknak adta, „hogy ne menjenek el". A Dunán a komáromiak halásztak és fizettek árendát a földesúrnak. 184