Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)
AZ ÁRTÉRI HASZONVÉTELEK - Folyó- és állóvizek, nyílt víztükrök, mocsarak - Vízhaszonvétel és vízgazdálkodás - Halászat
falvak népe. A mederátvágásokat úgy végezték, hogy a kijelölt irányban viszonylag keskeny vezérárkot ástak, melyet aztán a víz ereje bővített és mélyített Dunamederré. Az 1820-ban Bátától 3 km-re keletre áthelyezett Dunaátvágás pár esztendőig „olyan kicsi volt, hogy ha egy lófejet beledobtak, akkor át~ gázolhatták" (Báta). A Duna azonban valószínűleg a középkorban sem folyt közvetlenül Báta alatt, hanem csak több holtágon keresztül lehetett megközelíteni fő folyását. Eígy 1423-ban kelt oklevél szerint a bátai apátnak szigeteken át vezető töltött utat és két holtágat áthidaló hosszú hidat kellett építenie a Dunai-révig, ahol ezért a munkájáért vámszedési engedélyt nyert. 28 Az átvágások után láttak hozzá a védgátak emeléséhez 1824-ben, amikor már a Sárvíz munkálatai befejezés felé közeledtek és így ott kevesebb emberre volt szükség. Ekkor a „völgységi járás közerejét is a Dunához dirigálták". Az 1824—26-ban emelt dunai védgátak már erősebbek voltak az 1775 —76-ban létesítetteknél, de ezek nem nyújtottak sokáig védelmiét. Egyrészt azért, mert a töltéseket ugyan megépítették, de nem gondozták és nem oldották meg a Dunába folyó vizek zsilipezését és így, különösen a Sárvíz torkolata felől az árvíz benyomulhatott a Sárközbe, másrészt a régi vízjárással összefüggő ártéri haszonvételekről nemcsak a jobbágyok nagy része, hanem az uradalom is nehezen mondott le. 1826. tavaszán az új töltés Lankóc foknál átszakadt. A vizsgálat kiderítette, hogy maga a bátaszéki uradalom vágatta el, az uradalmi ügyész kijelentése szerint „mivel a tervbe vett lankóczi zúgó még nem készült el, az uradalomnak pedig a vízre szüksége volt, halászati céZra". 29 1848-ban fejezték be a Duna folyását kísérő új védőtöltés felső Tolna megyei szakaszát. Különösen a Tolna és Paks közötti terület ezután rohamosan kiszáradt. Az 1770-es években készült töltés nevét ekkor már „öreg töltésként" emlegették. 30 Az 1858-ban a gerjeni jobbágyfoglalások ügyében tartott kihallgatások során a dunaszentgyörgyi tanúk azt vallották, hogy már a gerjeni határban a vízállásos helyek és nádasok legnagyobbrészt kiszáradtak és így azokat rétekként használják a volt jobbágyok. Ahol 1851. előtt még csónakázóhelyek voltak, azok jelenleg kocsival is járhatók. 31 A Sárközben a kiszáradási, árvédelmi munkálatok továbbra sem mentek zavartalanul előre. A legfontosabb lépés az volt, hogy 1854—1855-ben a Sárvizet a tolnai, úgynevezett Taplósi Holtdunába vezették be, így Szekszárdtól Bátáig 50 kilométert kitevő medre holt mederré változott, vagyis a Sárvíz ezentúl elkerülte a Sárközt. Ezután már csak a Sárvízzel egyesült Sió Dunába torkolásától Bátáig terjedő Duna-part védelméről kellett gondoskodni. 1852ben már Halász Gáspár főmérnök elkészítette a dunai védt öltés és a bátai zsilip tervét is. Az utóbbin kellett volna a Sárközben felgyűlő csapadékvíz és a Sárközbe beömlő patakok vízét alkalmas időben a Dunába ereszteni. A költségek fedezésére a kormány — mely a Sárvíz új mederbe terelésének költségeit fizette — társaság alapítását javasolta. A társaság tagjai Tolnától Bátáig 10 község és az uradalmak, a kezükön lévő földterület arányában adóztak volna a munkálatokra. A Halász-féle tervek egy magyar holdra 6 Ft 23 krajcárt vetettek ki. Ez volt az a „töltésváltság", melytől a sárközi volt úrbéresek úgy rettegtek, hogy a kimérésnél nem mertek még nagyobb területeket a maguk nevére Íratni, de így is később sokan kénytelenek voltak rétföldjeiktől olcsó pénzen megválni. A társulathoz nem csatlakozott a Kalocsai Érseki Uradalom^ melynek birtokai a Duna jobb partján szélesebb-keskenyebb sávban lenyúltak Bátáig. Ez a terület közigazgatásilag is Pest megyéhez tartozott. 171