Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

AZ ÁRTÉRI HASZONVÉTELEK - Folyó- és állóvizek, nyílt víztükrök, mocsarak - Vízhaszonvétel és vízgazdálkodás - Halászat

Ezért a tervezett védtöltés nem a Duna partján, hanem az érseki uradalom, illetőleg a megye határát követve épült meg 1872-ben, a bátai zsilippel együtt. A széles, erdős ártér védte a töltést, különösen a jégvíz ellen, de egyben ezen a területen a régi ártéri haszonvételek, életmód bizonyos továbbélését is biztosították. A költségek a megóvott terület földértékének .a felét tették ki, de a kivetést a társulat nem tudta behajtani. A szigorú végrehajtással „a nép birtokából forgattatott volna ki. A lakosság elidegenedett, ellenségévé lett a társulatnak: Koldussá tesz bennünket a töltés!" — írja a társulat történetírója, Tóth Károly mérnök. 1873. májusában a bátai zsilip bedőlt, Bátaszék, Báta és Alsónyék vetései víz alá kerültek. A vizsgálat megállapította, hogy a szerencsétlenséget nem az építmény hibája, hanem gondatlanság okozta. A megépült töltést most a belvizek levezetésére évenként többször át kellett vágni és utána újra eltölteni, ami hatalmas munkát igényelt. 1875-ben jégtorlódás miatt felemelkedő vizet csak éjjel-nappali megfeszített munkával tudták visszatartani a gátra kirendelt sárköziek. A következő esztendő februárjában újra a töltésekre kellett sietniök. Éjjelenként fáklyafénynél is építették, magasították a gátat, még a szalmazsákokat is földdel tömették meg, mégsem tudták a szakadást megakadályozni. Az egyik szakadás helye nem is volt veszélyeztetett körzetben. „Sokan rosszakaratú kéz munkájának tudják be a szakadást, a gyanúra rá is szolgált Sárköz lakosságának halászatból élő és a szabályozás folytán kereset nélkül maradt, úgynevezett piszéző osztálya." A betóduló víz Szekszárd, Pilis és Báta alacsonyabban fekvő házait lerontotta, Bátaszék és Alsónyék nagy erőfeszítéssel hamarosan emelt körgátakkal menekült csak meg. „A rétek posvánnyá lettek, a szabályozás előtti helyzetbe süllyedt vissza a vidék." A gátak mögé került víz kiszivattyúzására beszerzett gépek teljesítőképessége elégtelennek bizonyult. A gátakat újra ki kellett nyitni, de a nyílásokon márciusban újra felemelkedő víz akadálytalanul betörhetett és újra elöntötte a korábban elpusztított területeket. „A megindított fegyelmi vizsgálat semmi terhelőt nem deríthetett ki. Inkább az tűnt ki, hogy Báta község lakossága éppen nem igyekezett a befelé induló áradást felfogni, a mi az első pillanatban könnyű szerrel lehetséges lett volna, sőt többnyire halászattál foglalkozó lakosság örvendve szemlélte a halnák nagy tömegben bevonulását az ártérre." A gátak nagy részét ekkor a kétoldali hullámverés teljesen elmosta és megsemmisítette.

32 Az új bátai zsilip 1879i

ben, a decsi Kis Duna zsilipje pedig 1881-ben készült el az új, tömörebb és gondosabban épített védgátakkal. Ettől az időtől számíthatjuk a Sárköz kiszárításának új és immár eredményesebb korszakát. „1879-ben csatornázták a határt, 97-ig nem sok hasznát vették, akkor megkezdték betörni a földek."

33 A Duna töltések közé való szorításának az lett a következménye, hogy az azonos vízhozamok szintje a mederben emelkedett, így az árvizeké is. A gyenge gátak eleinte a magas víznek, különösen jégdugulás esetén semmiképpen sem tudtak ellenállni, csak kis és közepes vízállások idején tartottak ki. Közben a száraz esztendőkben egyre nagyobb volt ártér került szántóföldi művelés alá és maguk a telepesek is egyre lejjebb ereszkedtek a természetes és mesterséges ártéri magaslatokról. Ugyanakkor az alacsonyabb rétek és legelők, ahol még nem alakult ki megfelelő talajszerkezet és amelyeket az évenkénti rövid elárasztás, vagy magasabb talajvízszint éltetett, kiszáradtak, megrepedeztek és ezért váltak hasznavehetetlenekké. A madocsai 172