Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

A TELEPÜLÉSEK ÉS NÉPEIK - Decs

telekszámot 65 l/2-re szaporították. A 10 telek helyett az uradalom elvette a zsellérek földjeit, és a 65 1/2 telken felüli irtott szántókat és egyéb irtásokat, melyektől már adót is szedett. A tekintélyes decsi zsellérnépesség háta mögött a telkesek kiegyeztek az uradalommal. A zsellérek és telkesek közti ellentét ekkor igen elmélyült és vált hosszú évtizedekre, hol nyílt, hol lappangó harccá. 1824-ben a Külső Földek rendezéséhez kezdtek. A telkesek kérik azt, hogy az eddigi szokásos két nyomásról három nyomásra térhessenek át. A végrehajtásra azonban nem került sor. 1828-ban az uradalom beleegyezik, hogy összevonja, „összesíti" az uradalmi birtokokat és hogy három nyomásra osztja ki a Külső Flödeket. A végrehajtást azonban elhalasztják, amíg az irtásföldek perét be nem fejezik. 1839-ben a tiszti ügyész felszólítja az uradalmat, hogy készítse elő az összesítést. Méresse fel a régi birtokállapotot, és azt a 34 hold irtást és 81 hold zsellérföldet, melyet allodiális földdé nyilvánított. Nemcsak az irtásföldek és zsellérföldek kerültek ezzel kezére, hanem birtokainak összesítése alól is kibújt. A Külső Földek továbbra is két nyomásban maradtak. A per során még 1812-ben a decsiek régi telki földjükhöz tartozó rétként tüntettek fel egy bizonyos vizenyős területet, melyre az uradalom azt mondta, hogy az várdombi majorságához tartozott. Az 1750-es években Várdombra telepített németek a decsiek ellen vallottak. A várdombiak tanúságtételére a decsiek így válaszoltak: „A várdombi Bizonyságok ellenük semmit sem bizonyíthatnak, mivel ezek nékünk mindenkor vetélkedő szomszédgyaink voltak, ha lehetne minket el vesztenének, megrontanának." Az 1848-as forradalom hírét Decsen nagy lelkesedéssel fogadták. A hagyomány szerint az uradalom rettegett ispánját a kocsmában fogták és ott táncoltatták hajnalig egy asztal tetején. (Az esetről M. Szabó István festőművész nagy képet festett, amely a decsi kocsma falán ma is látható.) Az irtásokból kivert jobbágyok és zsellérek visszavették kaszálóikat, az uradalmi erdőőrök pedig nem mertek nyíltan fellépni ellenük, csak feljegyezték neveiket, s a forradalom leverése után állították őket bíróság elé. Sok sárközi harcolt a honvédseregben és a nemzetőrségben. 1849-ben a Szekszárd felé közeledő horvátok feltartóztatására Perczel Béla Őcsény és Decs elöljáróságának meghagyta, „hogy népüket mind tömegesen rögtön ide Szegzárdra vezessék, s így a lovasok is kinek vagy ustora, vagy kardja vagyon, lóháton tüstént jöjjön".

1

^

9 A falu népe kapára, kaszára kapott, kinek mije volt, azzal indult el. A templom harangját félreverték és doboltak. „Möntek a seregbe, hogy gyün a muszka, majd legyőzik ... aztán mesélték, hogy tolyták őket talicskába. Kinek keze, kinek lába hiányzott, mire visszajöttek."

m Ez július utolsó napjaiban lehetett, ekkor égett le Báta is, mert augusztus elején már a császári katonaság szállítására rendelik be a decsi fogatokat. A megyei levéltárban őrzött levelek szerint a forradalmi kormány gyakran igénybe vette a decsi lovasok szolgálatait. Ők látták el a Dunán átmenő postaforgalmat. Ezenkívül mint kocsisok fuvarozták a katonaságot és az élelmet. A honvédseregben szolgált az öreg Tóth is, aki eljutott Erdélybe és ismerte Petőfit. „Nótáriuskéíit" emlegette, mert nótákat írt. Téli estéken, mikor a Bach-korszakban mindenki Petőfi visszatéréséről suttogott híreket, az öreg Tóth keserűen mondogatta: „Nem jön vissza, én láttam Segesvár alatt holtan egy kukoricásban." Az elkülönzési per megkezdését megelőzte az 50-es évek elején a szabadságharc idejében tett erdőbeli foglalások pere. Néhány tucat decsi ember állt a 117