Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

A TELEPÜLÉSEK ÉS NÉPEIK - Öcsény

„Csodálatosan szép lehetett ez a táj. A keleti oldalán az á,rtéri erdők szürkészöld foltja végig a látóhatár szélén; tőle élesen váltak el a benne és előtte ezüstösen csillogó kisebb-nagyobb tavak, tócsák, a fűzfákkal tarkított élénkzöld színű rétek, a ringó nádasok és a feketés lápok, a garmadákon épült falvak nádas házai pedig barnás szigetekként jelentek meg a víz- és réttengerben. Megérthetjük, hogy azok az utazók, akik erre mentek Budára, vagy Konstantinápolyba nagy elragadtatással írtak erről a vidékről: az egyikük, Marcantonio Pigafetta azt jegyezte fel útleírásában, hogy abból amit Magyarországon látott, ezt találta a legszebbnek."

112 Pigafetta még a táj pusztulása előtt látta Sárköz vidékét, mert azt írja: „jól művelt síkságon át haladtunk, mely gyönyörű dombok és a Duna között fekszik". A gyönyörű dombokon nyilván a szőlőkkel és gyümölcsösökkel megrakott sárközi szőlőhegyeket értette. A táj gyors átalakítását, kiszárítását a malomgátak lerombolásával kezdték meg a XVIII. század végén. A fokok betöltése, gátak emelése mindaddig eredménytelen erőfeszítésnek bizonyult, míg 1854-ben a terasz alatt Bátáig kanyargó Sárvizet más útra nem terelték. Ekkor a folyót mindjárt', ahogy kiért a sárközi síkra, az egykori sárközi területnek északi szélén keletre fordították és belevezették a Duna egyik mellékágába, s ezzel 50 km-rel megrövidítették folyását. A Sárvíz nem ölelte már többet körül a Sárközt. A középkorban Sárköz még nagyobb területet takart; ti., amelyen a szekszárdi apátság egyházi nemeseinek széke volt, kik 1266-ban kaptak szabadságot.

113 Öcsényhez, Decshez, Sárpilishez és Alsónyékhez, tehát a néprajzi értelemben vett klasszikus sárközi falukhoz számláljuk még Bátát, és távolabb, a műveltség hasonlósága alapján, Érsekcsanád, Szeremle, valamint a Zengő környéki magyar református falvak, Váralja, Zengővárkony és Pécsvárad népét is. E falvak műveltségbeli hasonlóságát a gyakori összeházasodás erősítette, tartotta fenn és húzta még alá, annyira, hogy felmerült az a gondolat is, hogy a zengőalji magyar falvak a sárközi magyarság kirajzása lenne. Ez nem igaz. Egy szélesebben elterjedt, de a török világban elpusztult nép és a paraszti műveltség emlékeit őrzik ezek a szigetként fennmaradt falvak, melyek közti tért nagyrészt német telepesek töltötték ki. Ez az idegen környezet szinte egymáshoz kényszerítette az azonos műveltségű, nyelvű és vallású magyar falvakat. A Sárköz és a vele rokon falvak megyényi területek magyarságát, illetve a maradékát őrizték meg. A Sárköz maga a vegyes nemzetiségűvé vált Tolna megye legnagyobb és tulajdonképpen egyetlen több faluból álló magyar népcsoportja. A sárközi falvak története sok tekintetben mégis különbözött egymástól. öcsény A Sárköz egyik legrégibb és újkori népességét tekintve második legnagyobb faluja, az ártérnek legnagyobb ármentes hátára települt. Öcsényt a szentmártoni apátság birtokaként László király oklevele említi. A középkorban Elchen, melyet másképpen Batha-nak is neveznek, úgy tűnik egyetlen falut jelentett, más oklevelekben öcsény szomszédjaként említik Bátha falut. Valószínű, hogy összeépült faluról van szó. Ugyancsak már ez idő tájt említik a mellette folyó Bátát, mint halászóvizet. Erről is kaphatta egy falurész a nevét.

114 Később a szekszárdi apátság fontos birtoka lett. öcsényben lakik az 101