Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

A TELEPÜLÉSEK ÉS NÉPEIK - A Sárköz

A XIX. századtól napjainkig a szűkebben vett Sárköz területe háromszög alakú, melynek csúcsa lefelé áll. Itt van Báta, ahol a Sárvíz elérte a Dunát. Északi határa pedig ott, ahol az említett folyóvíz eléri a Duna szélesebb árterét, kb. az egykori Szent Miklós, ma Palánk, helyénél, valamivel Szekszárd felett. Innen kelet felé, a Dunáig húzott egyenes a Sárköz északi határa. A nyugati a Sárvíz folyása volt, a keleti a Duna. Ebben az ártérben csak négy falut találunk, ezek a sárközinek nevezett népcsoport települései, őcsény, Decs, Sárpilis és Alsónyék. E négy magyar falu határa csak a XVIII. századtól kezdve terjedt át a Sárvíz jobb partjára, a teraszra és a dombok szélére, mégis e dombokalji területet régen is a Sárközhöz számították. A középkor folyamán a dombok alatt futó Eszék—budai hadiút mentén egész sor falu keletkezett és ezeket is a Sárközhöz sorolták. így pl. Nyirszót és Nánát is sárközi faluként említik, 1553-ban. Az ártéri és ármentes szint szoros összetartozását tehát a tájelnevezés is kifejezte, mivel az árterületeket csak a hozzá csatlakozó árvízmentes szintekkel együtt lehetett használni és élni. Nemcsak az állatállomány menekülhetett ide ki, hanem itt, az árvízmentes szinten, termett meg az ártérben élők kenyere és jószágának élelme is szükség idején. Az ártéri községek tehát valami régi szokásjogon alapuló rend szerint használhatták az árvízmentes szintek falvainak határát, illetve annak egyes részeit. Erre vonatkozóan sajnos kevés tényleges adattal rendelkezünk, jobbára csak a későbbi perekből következtethetünk erre a joggyakorlatra. Némiképpen hasonlított a keletre lejtő dombok szőlőművelésének a kérdése is ehhez. Itt sok, távolabb fekvő és szőlőművelésre alkalmatlan határú falunak voltak szőlőkertjei. A tágabb és történetileg kialakult Sárköz néven nevezett tájon (melybe tehát a folyók közén kívül beletartozott a Sárvíz jobb partjának terasza és a dombvidék széle is) a középkorban 30 falu létezéséről vannak adataink Szekszárd városán kívül. A 30-ból 13 település helyezkedett el az ártérben a Sárvíz és a Duna között. Ezekből csak az említett 4 érte meg napjainkat. A Sárvíz jobb partján volt 17 falu közül csak Báta és Bátaszék vészelte át a török időket. A Bátaszéken a XVIII. század elején feltűnő magyarság nagyobbrészt nem itt vészelte át a török kor végét, a felszabadító háborúk korát, s az azt követő időket, hanem a környékben. Itt ugyanis a töröknek palánkja volt, azon belül keresztény nem lakhatott. Báta népe megmaradását pedig annak köszönhette, hogy közvetlenül a Duna és Sárvíz összefolyásánál lévén, könnyen menekülhetett át a járhatatlan ártéri mocsarakba. A többi 15 falu, köztük Ete mezőváros is, elpusztult.

111 A középkorban a Sárközben valószínű igen fejlett tógazdálkodás, halászat folyt. A török korban azonban, különösen annak második felében, megszűnt a vizek szabályozása, gondozása. Ennek okát a közigazgatás rendezetlenségében, az állandó had járások létbizonytalanságában éppúgy kereshetjük, mint abban a kifejezett szándékban, hogy a Sárvíz folyása mellett lévő mocsárvárak, Janya, Palánk, Bátaszék egyre nagyobb és nehezebben megközelíthető ingovány gyűrűjébe kerüljenek. A táj elmocsarasodása nemcsak a palánkvárakat védte jobban, hanem a Sárköz szigetein meghúzódó magyar falvakat és haramia-, hajdútanyákat is. A XVIII. században ugyan elvesztették már jelentőségüket a mocsárvárak, de az elmocsarasodott táj még tovább terjedt, további területeket is fenyegetett. Nemcsak az elpusztult vízrendszer gondozatlansága, hanem a feltöltődés természetes következményeként is. A elposványosodást a XVIII. század folyamán egyre-másra létesült malomgátak is elősegítették, melyek akadályozták a víz lefolyását. i 100