Tanulmányok Tolna megye történetéből 6. (Szekszárd, 1974)

T. Mérey Klára: A gyáripar Tolna megyében a két világháború között I. • 275

kg-ra rúgott az az évben kitermelt feketeszén és a széntégla mennyisége, amely meghaladta a 15 000 forint értéket.

3 A nyersanyag felhasználása nyilvánvalóan elsősorban gőzcséplőgépek, vagy egyéb mezőgazdasági gépek, továbbá malmok, kovácsműhelyek stb. munkájában realizálódott. Nagyobb gépműhely vagy gépgyár Tolna megye területén nem volt. Mészégető telepeken azonban — a Kamara jelentése szerint — ,

;

az égetés többnyire fával és briquettel s régi rendszerű kemencékbe" történt. (Tolna megyében Nagymányökon és Váralján.) A kő- és agyagiparban a nagyobb téglaégetővel rendelkező helységek között említik a megye székhelyét, Szekszárdot is, amely egyben a fazekasipar egyik centruma volt.

4 Ennek az iparágnak specialitása volt ekkor a fekete agyagból készített máz nélküli vizeskancsó. Ez nemcsak Mohácson, hanem Pakson is készült, és a dunai hajósok évente nagy mennyiségben vitték le az AlDuna vidékére. Ezeket a kancsókat különösen a melegebb tájakon kedvelték, mert lukacsos alapanyaguk miatt a vizet hidegen tartották. Agyagpipa-készítő dolgozott Bonyhádon. Hahn üzeme 1882-ben már 40 éve fennállt, sőt igen valószínű, hogy ez volt az a pipakészítő üzem, amely már az 1828. évi Összeírásban, mint 5 segéddel és 3 tanonccal dolgozó műhely került Bonyhádon feljegyzésre.

5 Régi jelentőségéből ekkor már veszített, mert erős versenytársai támadtak a Felvidéken és Ausztriában. A vörös-pipa gyártásához szükséges agyagot Baranya megyéből kellett hozatnia (Trinitás községből), ami meglehetősen megnehezítette munkáját.

6 A faipar területén a kamarai jelentés csupán a Tolna megyei községekben a német parasztok által „háziiparilag készített" facipőket említi meg, ami nemcsak messze áll a gyáripartól, de még a megye szükségletét sem volt képes fedezni. Apatinból hoztak be ekkor nagy mennyiségű facipőt Tolna és Baranya megyékbe, mert a német anyanyelvű lakosság körében általános volt ennek az ún. klumpának viselete.

7 A bőr-, sörte- és szőrmeipar területén a kamarai jelentés „gyárszerű tímárüzlet"-ként említi meg Fried Bernát simontornyai üzemét, amely a két pécsi bőrgyárral együtt 108 munkást foglalkoztatott 1881-ben. Nagyobb tímárműhely volt még ezenkívül Tolna megyében Dunaföldváron és Bonyhádon is.

8 A szövő- és fonóiparágban Délkelet-Dunántúl legjelentősebb üzeme ekkor Tolna megyében volt. Hidja pusztán és Tolna mezőváros közelében telepített Szedres faluban az 1830-as évektől elkezdett selyemhernyó-tenyésztéssel kapcsolatosan már 1852-ben elkezdték e nyersanyag egy részének motollálását és fonatását.

9 A fonott selyem legnagyobb részét külföldre adták el még 1882-ben is, míg a többit a telephez tartozó gyár számára tartották meg. Ez utóbbi 1882ben évente kb. 36—40 kg selymet dolgozott fel ruhaszövetekké, zsebkendővé stb. A fonás és szövés a tolnai gyárban történt, de a kész anyagot Bécsbe vitték. A telepen ekkor gőzerővel hajtott 16 motolláló gép dolgozott, s a motollálást 36 koszorúra rendezték be, amelynek hajtását 1882-ben lendkerekes hajtómű végezte. A fonodának 100 orsója volt. A hidjai telepen pedig motollált és cérnázott selymet és selyemszövetet gyártottak. A tolnai selyemgyárban dolgozó szakmunkásokat Olaszországból kellett hozatni és ezeknek 50%-kal magasabb bért kellett fizetni, mint amit hazájukban kaptak. A többi munkás zöme a béresek gyerekeiből, vagy a községbeli parasztlegényekből került ki. E 10—17 éves gyerekek, lányok és fiúk vegyesen kb. 30-an dolgoztak az üzemben. 277