Tanulmányok Tolna megye történetéből 6. (Szekszárd, 1974)

Gutai Miklós: Tolna megye egészségügyének története az 1801. és 1831. év között • 207

menedékházak, akkori nyelven xenodochiumok, nosocomiumok, nosodochiumok azonban e megyében egyetlen egy esetben sem voltak állandó jellegűek és működésük a kitűzött célnak megfelelően csak rövid időre és kis területre korlátozódott. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint — miképpen arról későbben szó lesz — a szekszárdi menedékház esete. Az 1700-as évek második felében a Tolna vármegyében létesített xenodochiumok nem terjedtek túl egy-egy szegényház keretein és keletkezésüket kizárólag egyes személyek jótékonyságának lehet tulajdonítani. Ezek a megye legnagyobb helységeiben; Bonyhádon, Dunaföldváron és Faddon létesült xenodochiumok

4 közül egyedül a Winkler Mihály bonyhádi plébános által az 1780. évben alapított menedékhelynek volt olyan alaptőkéje, hogy az említett keretek között tartósabb működést fejthetett ki. Ezek a xenodochiumok tulajdonképpen nem a gyógyítás célját szolgálták — bár az akkori idők szerint azonos fogalmat jelentettek az ispitál, ispotály és kóroda szavakkal —

j hanem az elszegényedett, magatehetetlen, főleg idős betegek eltartására voltak hivatottak. Tolna vármegye az 1788. évben, érdekes módon, csak egy helytartótanácsi rendelkezésnek a végrehajtása során fedezte fel, hogy Szekszárdon is volt egy ispitál, tulajdonképpen egy menedékház, melyet részben a város, részben pedig az uradalom gondozott. Taksonyi Péter bírónak az 1788. évből származó jelentéséből kitűnik, „hogy Szexárd városának soha semmi némü fundatiója az Ispitálra nem volt, mely örökösen fönt maradhatott volna, hanem csak ollyan egy ház tartatott és vétetett a városnak Exárrendátum Benificiumjaiból (pro interim)* melyben egy némely megélemedett és el szegényedett lakosoknak hely adatott, mivel pediglen azon szegénység meghalálozván, kifogytak a házbul, tehát az város elöljárói gondolkozván, hogy ismét azon házat ujjontan megreparáltassák és a tanuló gyermekeknek oskolául fordítsák, hogy az városnak sok ízben tett költségeit valamely képpen hasznossá tehetnék..." E menház anyagi helyzetéről pedig a városbíró eképp számolt be: „Ügy nem különben vannak... némely legátumok, melyekrül Benevics József Ispitál Attya bizonságot tészen, hogy sem több sem kevesebb ab anno 1781 nem inkasszáltatott, mint 97 Ft 05 d, melybül is a szegényeknek ápolgatására és más afféle szükségekre kiadatott 73 Ft 28 d és így ezen summából meg maradt Benevics Józsefnek 23 Ft 77 d ..." E menedékház berendezésének (mely 1 db olajos lámpásból, 1 db vasfazékból, 1 db tűzpiszkáló vasvellából, 1 db pörsölből és 1 db rozzant szapulóból állt) eladásából mindössze 2 Ft 21 dénár folyt be, amit a megmaradt 23 Ft 77 d-hoz csatoltak.

5 Ehhez a vármegye az 1789. évben 25 Ft-ot adott és így alakult ki a leendő kórháznak 50 Ft 39 kr-t kitevő alaptőkéje. Ezek az adatok tehát kétségtelenül bizonyítják azt a tényt, hogy Szekszárdon a kórház megalapítását (1801) megelőzően mindössze egy — néhány évig működő menedék, illetve szegényház létezett, mely a koródának, vagyis a mai kórház elődjének nem nevezhető. A megyeszékhellyé vált Szekszárd gyors fejlődése és lakosságának folytonos növekedése szükségessé tette egy állandó kórháznak a létesítését. Erre azonban csak akkor kerülhetett sor, amikor sikerült megteremteni a kórház építésének anyagi előfeltételeit. Az 1797. évben, amikor Jager János tekintélyes szekszárdi kereskedő a leendő ispotály curátorává, gondnokává választatott, a kórházi alap már 1560 Ft 39 krajcárral rendelkezett. Ez az összeg a már emlí* Ideiglenesen a város bérleményeinek hasznából. 208