Tanulmányok Tolna megye történetéből 5. (Szekszárd, 1974)

Csizmadia Andor: Jogszabályalkotás Tolna megyében • 399

tárnok látta el. A szabályrendelet részletesen meghatározta a kezelés szabályait és a választmány jogkörét. A nyugdíjjogosultság akkor volt érvényesíthető, ha valaki aggkora, betegsége, testi vagy szellemi fogyatkozásai miatt hivatali állásának betöltésére képtelenné vált, vagy állását megszüntették, vagy a jogosult 40 évi szolgálatot elérve, vagy 65. életévét betöltve, illetőleg nyugdíjazását önmaga kérte. Végül ha a választott tisztviselőt nem választották meg újra. Elveszítette azonban a jogosultságot, aki ellátásáról bármely oknál fogva lemondott, vagy akit bűnvádi vagy fegyelmi úton hivatalvesztésre ítéltek. Ha valaki más közszolgálatra lépett át, itteni igényét megtartotta, de azt csak az újabb szolgálat megszűntével érvényesíthette. A nyugdíj alapjául a beszámítható szolgálati idő tartamát és a szolgálatban utoljára húzott rendes fizetést tekintették. Az évi nyugdíjat 10 évi szolgálat után a legutóbb élvezett fizetés 40%-ában állapították meg, melyhez 40 évi szolgálatig minden további év után a fizetésnek évente 2%-a járult. 5 évi szolgálat után szolgálat köziben ért szerencsétlenség esetén is kifizették neki, vagy hátramaradottjainak a 10 évi szolgálat esetén járó ellátást. Egyébként 1—5 évig terjedő szolgálati idő után az évi fizetés 50%-át elérő végkielégítésnek volt helye, 5 és 10 év között évenként még 10—10%-ot lehetett ez összeghez hozzáadni. Az özvegy a férj által kiérdemelt nyugdíj 50%-át kapja, ez azonban nem haladhatta meg a 800 Frt-ot. Ha a férj nem nyugdíjképes korban halt meg, az özvegy a férj végkielégítési teljes összegét kapta. Ha az özvegy ismét férjhez ment, a magyar állampolgári kötelékből kilépett, becstelenítő bűntett, vagy ebben való részesség miatt elítélték, vagy közbotrányt okozó feslett életet élt, elveszítette nyugdíját. A fiúgyermekek 18, leányok és továbbtanuló fiúk 24. életévükig az atyának járó nyugdíj 10%-ának megfelelő neveltetési kegydíjat kaptak. Mindkét szülő elhunyta esetén ennek kétszerese járt, de az alapul szolgáló nyugdíjat a neveltetési kegy díj összesen nem haladhatta meg. Végül a szabályrendelet részletesen tárgyalta az eljárást is.

59 A vármegyei szabályrendeletek között fontos szerepet töltöttek be a vármegyei háztartási kérdéseket érintő szabályozások. Ilyen volt: a pótadó meghatározása, a bírságok és büntetések hovafordítása. Az 1848 előtti vármegyének önálló adókivetési joga volt. Ebből és a vármegye ingatlanainak, jogainak jövedelmeiből fedezte a megyei kiadásokat. Ez az adó volt a háziadó (domestica), amit az államnak járó hadiadóval (bellica) együtt fizetett a misera plebs contribuens. A kiegyezés utáni törvényhatósági törvény csak a városok adókivetési jogát ismerte el megszorításokkal és a kormány engedélyével. A vármegye számára a megyei ingatlanokból eredő s egyéb csekély bevételek mellett a háziadót nem pótolta, hanem megengedte az állami adók után nagyon korlátozott mértékben pótadó kivetését. (1870:XLII. te. 11. §.) A pótadó kulcsát néhány évvel később ismét erősen korlátozták. (1883 :XV. te.) Ebből az alkalmazottak illetményeit fedezni nem lehetett. Ezt már a neoabszolutizmus alatt akként oldották rneg, hogy e fizetéseket az állampénztárból utalványozták. A kiegyezés után az első törvényhatósági törvényben (90. §), majd az 1883:XV. tc.-foen rendszeresítették az államsegélyeket, vagyis a vármegyék közigazgatási, árva- és gyámhatósági kiadásaira évenként bizonyos összeget folyósított az állam. Mint már arra rámutattam, a vármegyék ezzel rendkívül függő helyzetbe kerültek a kormánytól, de a pénzre szükségük volt s azt nem utasították vissza.

60 414