Tanulmányok Tolna megye történetéből 5. (Szekszárd, 1974)

Hajdu Lajos: II. József igazgatási reformtörekvései és ezek végrehajtása Tolna vármegyében • 183

szerint a megyei köznemességből, az olyan földbirtokosok közül, akik legalább 50—100 jobbággyal rendelkeztek, és akik a megye politikai vezetőrétegét (a táblabírói kart) alkották. Ilyen családok Tolnában: a jobaházi Dőryek (több falujuk volt, elsősorban a völgységi járásban), a bonyhádi Perczelek (völgységi járás), a béri Baloghok (Faddról), a Jeszenszkyk (Osibrákról), valamint néhány paksi nemesi család (elsősorban a Daróczyak, Csehek és Gálok). A gyakorlati ismeretek megszerzésének ebben az időszakban már kialakultak a hagyományos útjai és módszerei. A korabeli fiatal nemes általában két út közül választhatott a pályára való felkészülésben: vagy a megye székhelyén (helyesebben valamelyik alispán, illetve a főjegyző mellett) fizetés nélküli gyakornokként — auscultans, practicans — szerezte meg a praxishoz nélkülözhetetlen ismereteket, majd fizetett kancellista, később aljegyző (vagy egyéb — pénzügyi, hadbiztosi — beosztott tisztségviselő, esetleg megyei esküdt) lett és innen vezetett az útja a szolgabíróságba, majd magasabb megyei tisztségekbe. A megye vezető tisztségviselőinek rokonai rendszerint ezt az utat járták, így történetesen Kapuváry Károly 1786-ban történt alispáni kinevezése után testvéröccse előbb gyakornok, majd kancellista és végül vice-judlium lett igen rövid idő alatt, de „ein adeliche gremial Jüngling", a gyönkiek peréből ismert Magyary-família egyik tagja, Péter ugyanitt szerzett igazgatási ismereteket ezekben az években. A másik megoldás: a fiatal nemes „szolgálatot" vállalt valamelyik szolgabíró mellett; mint ennek írnoka, segédje (amanuensis) részt vett a jelentések elkészítésében, principálisa mellett megtanulhatta: egy-egy konkrét igazgatási vagy bíráskodási feladatot hogyan kell végrehajtani, közelről láthatta, hogy a szolgabíró mit vesz figyelembe egy-egy döntés kialakításánál stb ... A kellő gyakorlati iskola „kijárása" (és ami nem lebecsülendő — a járási nemesség, a községi tisztségviselők, tehát a „terepen" mozgó személyek megismerése) után ezök a segédek általában megyei esküdtek lettek, majd vice-judliumok ós egyéb megyei tisztségviselők. Az ilyen „sodalis", ha családi származása, vagyoni helyzete lehetővé tette (vagy kimagasló képességekkel rendelkezett) nem egyszer magas megyei, illetve országos tisztségbe is eljuthatott. Az igazgatási „vezetőképzésnek" ez a gyakorlati útja azonban II. József uralkodása idején rögösebbé vált: a szolgabírák „menekülésénél" is említett okok miatt a nemesi fiatalok (a megye vezető családjainak másod- és későbbszülöttei) nehezen léptek erre az útra, még akkor sem, ha határozott ígéretet kaptak arra, hogy bizonyos idő eltelte után fizetett megyei funkcióba nevezik ki őket. A megye nem utolsó sorban ezért is kényszerült arra, hogy a növekvő adminisztratív feladatok, írásbeli munkák elvégzésére újból és újból fizetett kancellisták beállítására kérjen engedélyt.

157 A szolgabírák — mint principálisok — mellett azonban úgy tűnik, hogy még a jozefinista reformok időszakában is szívesen tanultak fiatalok, legalábbis erre utal, hogy nem egy judlium többször hivatkozik segédjére, amikor valamilyen feladat megoldásáról tesz említést. Így történetesen Balogh István főbíró nem egyszer megjegyzi naplójában: bizonyos anyagokat segédemmel (amanuense meo) küldtem be a megyei szervekhez.

158 A szolgabírói tevékenység részletesebb elemzése előtt rá kell még mutatni arra, hogy a jozefinista reform-éra időszakában (öt év alatt, 1785. és 1789. között) az apparátusiban rendkívül nagy volt a „mozgás": ebben az öt évben a völgységi járásnak 4 főbírója volt (Dőry József, Perczel Ignác, Boda József, végül ifj. Dőry János), a simontornyai járásnak 3 (Perczel Elek, Jelencsics Ferenc és Szulovszky Lajos), a dombóvári járásban szintén 3 főbíró tevékenykedett (Friébeisz János, Forster János, valamint Sztankovánszky György), egye246