Tanulmányok Tolna megye történetéből 5. (Szekszárd, 1974)

Hajdu Lajos: II. József igazgatási reformtörekvései és ezek végrehajtása Tolna vármegyében • 183

az a bejegyzés szerepel, amely szerint „megkaptam 6 magyar- és német-nyelvű kurrenst, ezeket a szokásos módon kiküldtem a járás községeibe".

134 Az igazgatási apparátus állandó hajszoltsága, az egyre-másra kiadott új és az egész tisztségviselői gárda minden energiáját igénybe vevő feladatok (telekkönyvi felmérés, az új igazságszolgáltatási rend bevezetése stb.) nem tették lehetővé a kurrentációs gyakorlat teljes tökéletesítését, így is történt azonban néhány rendelkezés, amely megszüntette a hibák egy részét, csökkentette az apparátus értelmetlen túlterhelését. Így alakult ki például az a gyakorlat, hogy a szolgabírókhoz visszaérkezett kurrenseket nem azonnal és egyenként küldték vissza a megyéhez, hanem csak egy fél hónap elteltével (együtt), a nem sürgős jellegű anyagokat a megyei jegyzőség csak egy főszolgabírónak küldte meg és ez — meghatározott rendben — tovább küldte kollégáinak (valamit ez is könynyített a megye írásbeli munkájában); 1786-ban már az is viszonylag gyakran előfordult, hogy a szolgabírák kurrentációs kérésükkel közvetlenül keresték meg — a szolgálati út kiiktatásával — a szomszédos járás tisztségviselőit, így próbálták a feladatot gyorsabban megoldani (ezt a megoldást főleg az elbitangolt jószágok kurrentálásánál alkalmazták). Arra azonban, hogy különbséget tegyenek fontos és kevésbé fontos, rendelet vagy köröz vény jellegű kurrens között, vagy: külön tartsák nyilván (kezelhető állapotban) a körözési adatokat, hogy a vagabund személyek befogásánál azonnal ellenőrizhető legyen — nem szerepelnek-e valamelyik listán; erre a fentebb említett okok miatt nem kerülhetett sor. A kurrentációs gyakorlat értékelése során említést érdemel néhány pozitív, illetve negatív jelenség: a) a tisztviselői gárda egy része becsületesen teljesítette kötelességét, a nagyobb jelentőségű rendeleteket nemcsak kiküldte a községekbe, hanem arról is gondoskodott, hogy a falu lakossága — saját anyanyelvén — megismerje azok lényegét, egyszóval: elvégezték a jó értelemben vett felvilágosítást. A völgységi járás szolgabírája pl. 1785 decemberében csaknem egy héten át mást nem is tesz, csak Alsónánán, Apátiban, Mőcsényben, Ladományban, Grábócon és Szálkán publikálja, és ahol erre lehetőség van (mint pl. Apátiban) ott a községházán „ad valvas" kiszögezteti II. József jobbágypátensét. Ebben a legpozitívabb jelenség: nem elégszik meg a rendelet felolvasásával, hanem — ahol erre szükség van — szerbül és németül is elmagyarázza a parasztoknak a lényeges kérdéseket.

135 Hasonlóan jár el Forster János földvári szolgabíró, aki alapvető fontosságú rendeleteket személyesen ismertet akkor is, ha más ok miatt — pl. bíróválasztás, korcsma bérbeadásának ellenőrzése — tartózkodik a falvakban.

136 Ennek a munkának — még akkor is, ha ez korántsem volt hibátlan — hamarosan mutatkoztak az eredményei: a parasztok egyre többször tettek panaszt (ügyvédi közreműködés nélkül, többnyire a falusi jegyző patronálásával), ha az uradalom királyi rendelkezések ellenére valamit jogtalanul megtiltott vagy éppen tenni rendelt számukra, tehát jogaikat ismerve kértek védelmet a törvénysértések ellen. Egy példa erre: egy szálkai lakos panaszt tett a megyénél, meri az uradalom ispánja — királyi pátens ellenére — megtiltotta neki, hogy eladja a házát. A szolgabíró kivizsgálta az ügyet, az ispán az Enyingeai lakó provizorától kapott utasításra hivatkozott, majd fegyelmezetten tudomásul vette, hogy a paraszt (a pátens 4. pontjának megfelelően) szabadon eladhatja a házat.

137 b) Ezzel ellentétes gyakorlatot követett néhány tapasztaltabb (és vagyonosabb, így egzisztenciálisan is független) megyei tisztségviselő: „betegsége" 233