Tanulmányok Tolna megye történetéből 5. (Szekszárd, 1974)

Hajdu Lajos: II. József igazgatási reformtörekvései és ezek végrehajtása Tolna vármegyében • 183

Hogyan lehet — a szolgabírói naplók, valamint községi protokollumok alapján — ezt a kurrentációs gyakorlatot értékelni? Elsősorban az a szembetűnő, hogy ez a gyakorlat rengeteg terhet rakott az apparátus vállaira és igen gyakran semmi jelentősége nem volt annak, hogy valamilyen kurrens eljutott-e minden településre. Nehéz elképzelni, hogy mi haszon származhatott abból, amikor a legeldugottabb kis völgységi falvak lakói is értesülhettek a köriratból: milyen értékű, alakú és színű értéktárgyakat loptak el — 5 hónappal korábban! —• Reinisch Lajos János bécsi professzor lakásáról? A kurrens-anyagok zöme galíciai, morvaországi, sziléziai férjüktől (illetve asszonyuktól) „hívetlenül" megszökött egyének jellemző adatainak közlése, az egész Habsburg-birodalom különböző pontjain elkövetett bűncselekmények tetteseinek (esetleg a bűncselekménnyel megszerzett tárgyaknak) a leírása. Ezek is többnyire féléves késéssel jutottak le a községbe (sok örökös tartományi, illetve magyar fórumon mentek keresztül) és az egésznek semmi gyakorlati értelme nem volt, csak szaporították a megyei notariatus, a szolgabírák és a községek amúgy sem kevés adminisztrációs nehézségeit. Vannak azonban más jellegű kurrensek is. Így történetesen az 1786. december 15-én kiadott 3204. sz. megyei körlevél arról tudósít, hogy a Komárom megyei Kürt mezővárosban november 11-én „olly iszonyú tűz támadott, hogy az által 102 adózó nép 95 számbul álló háza", egyéb épülete és összes élelme elégett. A kárt — nagyon precízen — 20962 forintra becsülik (ez jelentős összeg, megfelel egy közepes megye félévi hadiadójának — HL). „Azért is ezen meg károsodtaknak siralmas eseteket tekéntvén, föl segéllésekre tehetsége szerént, kiki adakozni keresztyéni kötelességének tartsa." Ezt követi minden átmenet nélkül, ugyanezen a számon — de új bekezdésben: „Uhrin András bányász, magos termetű, himlőhelyes és verhenyeges ábrázatú, sárga hajú, jobb lábára sánta, 42 esztendős, Szepes vármegyében Gölnitz nevezetű faluban feleségét, Valdovszky Máriát hívetlenül elhagyta."

133 A példákból világosan kitűnik, hogy ez a kurrentációs gyakorlat egy pozitívummal feltétlenül járt: pótolta az újságot, a kurrensek révén országos eseményekről értesülhetett az eddig falujába zárkózó paraszt, tudomást szerezhetett a horvátországi és máramarosi éhínségről, tőle messze fekvő tájakon pusztított elemi csapásokról, katasztrófákról. Emellett „felvilágosították" egészségügyi, valamint állategészségügyi kérdésekben, a mezőgazdasági kártevők elleni harc legsikeresebb eszközeiről stb... A jozefinista rendszer azonban a helyes elképzelés gyakorlati végrehajtása során nem disztingvált, nem tudta „megszűrni": a kurrens-anyagból mi az, amely csak a megyéig jusson le, mi az, aminek csak a szolgabíráknál vagy (még tovább) a falusi vezetőknél kell meglenniök és végül melyek azok, amelyeket a lakosság tudomására kell hozni, sőt — a fontosabbaknál — a rendelkezés kiemelkedő jelentősége miatt a tisztségviselőknek, valamint egyházi vezetőknek újra és újra meg kell értetniök a lakossággal. Az Alispáni Utasítás szerint a szolgabíráknak be kellett volna naplójukba vezetni a fontosabb királyi, valamint más felsőbb szervtől származó rendelkezéseket (hogy ezek kapcsán később is felvilágosítást tudjanak adni) és mutatókkal kellett volna ellátni naplójukat. Az általam eddig áttanulmányozott okmányok szerint ezt egyetlen szolgabíró sem hajtotta végre, a leglelkiismeretesebbek is csak annyit jegyeztek be naplójukba, hogy megkapták valamelyik rendelkezést és a kurrenst kiküldték a községeknek, illetve földesuraknak. Akad viszont olyan szolgabírói diárium is, amelyben lakonikus egyszerűséggel csak 237