Tanulmányok Tolna megye történetéből 5. (Szekszárd, 1974)

Hajdu Lajos: II. József igazgatási reformtörekvései és ezek végrehajtása Tolna vármegyében • 183

sara", valamint az Instructio személyes kidolgozására. Erre szüksége sem volt. Jól tudta, hogy a kerületi főispáni hivatal vezetője, az ügyintézés tulajdonképpeni „animus"-a kora egyik legképzettebb jogásza, a hazai törvények és a jozefinista rendeletek egyaránt tudós ismerője, az általa régen ismert és becsült Hajnóczy, akinek ügyszeretetét valamint munkabírását a megyékkel folytatott főispáni levelezés is mutatja. Tárgyilagosan meg kell azonban jegyeznünk, hogy a megszabott feladat színvonalas végrehajtására nagy apparátus, egy valóságos megyei statisztikai hivatal kellett volna. Az a megye, amelynek tisztségviselői hozzászoktak ez empirikus igazgatáshoz, az ügyek ambulatórius elintézéséhez — még akkor sem lett volna képes ilyen hatalmas adatgyűjtés (továbbá feldolgozás) végrehajtására, ha az összes tisztségviselőt ugyanaz az ügyszeretet fűti, mint amely az uralkodóban, Széchényiben és az új éra homo novus-aiban (egyebek közt Hajnóczyban) lobogott. A jozefinista „projectator"-ok (ahogy a változás híveit 1790 után ironikusan emlegették a mozdulatlanság bajnokai) egyik alapvető hiányossága azonban a Kérdések-ben is szembetűnő: csak az ideákat tartják szem előtt, azt látják, hogy mit kellene tenni, mi lenne a legjobb, arról gyakran megfeledkeznek, hogy mi a legfontosabb (amitől semmiképpen nem szabad elvonni az apparátust) és egyáltalán: mire van lehetőség. A reform hívei gyakran megfeledkeztek arról, hogy bizonyos szinteken nem szabad aprólékos kérdésekkel foglalkozni, ha a kerületi főispánnak hónapokig kellett instanciázni ahhoz, hogy megkapjon egy térképet,

118 amely segítségére lehet a kerület fizikai helyzetének megismeréséhez — nem lehet elvárni azt, hogy a máshoz szokott alsószintű vezetés gyorsabban tevékenykedik. A Kérdések között vannak olyanok, amelyek semmi gyakorlati haszonnal nem kecsegtetnek, sőt: nem is lényegesek a végrehajtó tevékenység ellátásához. Közülük néhányat: van-e a megyében olyan folyó, amely a föld alá búvik? Ha igen: hol? A megye vizei bővelkednek-e halban? ha igen: hol értékesítik ezeket? Milyen madarak járnak a folyókra? Van-e a járásban madarászat? Ha máshonnan szerzik be a tűzifát: a fogatok vajon üresen mennek-e el a beszerzés helyére? Sorolni lehetne tovább. Persze, az ilyen kérdések többségében is fel lehet fedezni a racionális magot, a jó értelemben vett felvilágosításra, „népboldogításra" törekvést, mégis úgy vélem: kevesebb kérdés több lett volna, jobban segíthette volna a lényeges problémák megoldását. Ilyen kérdőív megválaszolása valóságos falumonográfiák elkészítését igényelte volna, olyan ismeretekre kívánt segítségével a közép-szintű irányító szerv szert tenni, amelyeket még jóval később — jobb személyi és tárgyi feltételek birtokában — sem tudott az apparátus biztosítani. A „Kérdések" megválaszolására Tolna megyében sem került sor. Az Alispáni Utasításban kilátásba helyezett általános ellenőrzést, amely során a válaszokat át kellett volna adni, Széchényi nem tudta végrehajtani: részben a földmérési munkálatok, részben a folyton új területekre kiterjesztett egyéb reformtevékenység, valamint betegsége miatt soha nem tudta kerületét beutazni, a vizitációt elvégezni. Ezért megváltoztatta az eredeti rendelkezést: előírta, hogy a szolgabírák küldjék be a válaszokat hozzá. A címzettek viszont nem tettek eleget az utasításnak, bár valamivel később Széchényi már nem kívánt egzakt válaszókat tőlük, megelégedett volna azzal is, ha a lényeges kérdésekre körülbelüli feleletet adnak (és további munkájuk során pontosabbá teszik az adatokat).

119 Erre legfeljebb a szolgabírák naplóiba bejegyzett szokásos for233