Tanulmányok Tolna megye történetéből 5. (Szekszárd, 1974)

Hajdu Lajos: II. József igazgatási reformtörekvései és ezek végrehajtása Tolna vármegyében • 183

ismerni az uralkodó rendelkezéseit, a szolgabíró a körözvényeket közvetlenül is küldje meg a nagyobb birtokosoknak, illetve gazdatisztjeiknek. A kisnemeseknek pedig (nekik nincsenek gazdatisztjeik) meg kell mondani: a judex nobilium tulajdonképpen a nemesek elöljárója, ha nem elegendő számukra a falu bírájához megküldött kurrens — a rendelkezéseket tanulmányozzák át a szolgabírónál (elöljárójuknál), annak lakásán, ahol a rendeleteket kiszögezik az ajtóra.

92 Űgy tűnik, hogy II. József más és nyilván hatalmas volumenű uralkodói feladata mellett nem tudott elég időt szakítani a kancellária javaslatának áttanulmányozására sem. A kancellária ugyanis még később is vissza-visszatér a kongregáció kérdésére, különböző érvekkel igyekszik az uralkodó álláspontját megváltoztatni (a kerületek számának megállapításánál láttuk, hogy erre volt lehetőség). Egyik ilyen argumentációra II. József így válaszolt: „Az alkotmány legnagyobb hibája, hogy mindent — legyen az igazgatási, gazdasági feladat, de részben még az igazságszolgáltatási kérdéseket is — a generális kongregációkon intéznek el, és hogy az úgynevezett Közösség minden dologban kritizál, megvizsgál, fenntartásokkal él, így tehát minden megye önmagában egy ország, és a megyei gyűlés valamiféle zavaros országgyűlésnek képzelte magát.'

m A kancellária elképzelése azonban nem ilyen jellegű kongregációk fenntartására irányult, az adott körülmények között olyan javaslatnak értékelhető, amely alkalmas a kongregációs ügyintézésben mutatkozó lazaságok megszüntetésére, de alkalmas a potens politikai erők támogatásának elnyerésére is. Nem értékelhetjük másképp II. Józsefnek ezt a megnyilatkozását, csak úgy, hogy megfeledkezett kancelláriája előző javaslatáról. A kancellária gyakorlati ügyintézési javaslatait az uralkodó nagyon jónak tartotta és ezek sorra bekerültek a végleges Főispáni Utasításba is (állandó megyei stáb, szolgabírói munka, községek rendezése, járások albeosztásának kialakítása stb....) De itt sem érvényesült teljesen a kancellária álláspontja. Eredetileg ugyanis a Brunszvik-javaslat azt irányozta elő, hogy az említett gyakorlati kérdésekben a főispánok dolgozzanak ki javaslatot, ezek alapján készítette volna el a Helytartótanács az egységes igazgatási, illetve ügyintézési utasítást. II. József elutasította ezt a javaslatot, szerinte csak a Schreiberei növekedésével járna. „Olyan embereket választottam ki főispánnak, akik tudják feladataikat és teljes energiájukkal a szolgálatnak szentelik magukat, nem szükséges számukra előírni, hogy feladataikat hogyan lássák el, és erről hogyan tegyenek jelentést"^ — írja egyik véleményében. Az uralkodó álláspontja következtében a problémák megoldásában gyakorlatilag mind a 10 kerületi főispán a saját útját járta, az országban lényegében 10 (egymástól többé-kevésbé eltérő) ügyintézési rendszer honosodott meg, ezekhez hozzászokott az apparátus is: mégis, egy év múlva egyöntetűvé tették a megyei igazgatás szervezetét és eljárási szabályait, meghatározták a különböző tisztségviselők hatáskörét és újra (immár másodszor) át kellett állnia az apparátusnak egy eltérő adminisztrációs rendszerre. A Schreiberei elkerülésére törekvés tehát Viel-Schreiberei-el járt, de arra is alkalmas volt, hogy a tisztségviselőkben erősödjön a felismerés: Őfelsége nem gondolja át kellően a reformintézkedéseket (az alárendelt szervek véleményét pedig negligálja), egyebek közt ezért is volt a sok kapkodás, halasztás, helyesbítés a különböző rendelkezések végrehajtása során. A Főispáni Utasítás ürügyén megfogalmazott igazgatási reformprogram kidolgozása során gyakori eset, hogy — a perbeli felekhez hasonlóan (akik az ellenfél által kifejtett érvekre ellenérveket sorakoztatnak fel, a másik argumentációjába belekapaszkodnak) — a kancellária és az uralkodó közötti párbeszéd219