Tanulmányok Tolna megye történetéből 5. (Szekszárd, 1974)

Hajdu Lajos: II. József igazgatási reformtörekvései és ezek végrehajtása Tolna vármegyében • 183

— a jozefinista igazgatási reform során oszlott meg először dombóvári, tamási, illetve szekszárdi és földvári numerusra. Ez a beosztás később állandósult és lényegében fennmaradt a felszabadulást követő járás-összevonásokig). Ugyancsak előírja a kancellária javaslata: minden szolgabírónak legyen saját esküdtje,

88 aki minden kérdésben segítségére van, távolléte esetén helyettesíti, de a numerus területén maga is sui juris hatósági személy, aki végrehajthatja közvetlenül is a megyétől kapott feladatokat. Szükségesnek tartja a kancellária tervezete a tisztségviselők „letelepítését" a járás területén: sok üres katonai kvártélyház van a megyékben, ezeket fel lehetne használni szolgabírói lakásként, valamint hivatali helyiségeknek. A kancellária javasolja (az örökös tartományokban bevezetett gyakorlatból kiindulva) a szolgabírói munkanaplók (diáriumok) rendszeresítését. Ebbe be lehet írni a megkapott rendelkezéseket (ha azokkal kapcsolatban később probléma merül fel, (azonnal válaszolhat rá), de a napló alapján meg lehet ítélni a szolgabíró munkáját is: elárulja a diárium, hogy végrehajtotta-e a kötelező ellenőrzéseket, előírásszerűen és színvonalasan intézi-e az ügyeket, mennyire gyors a szolgabíró munkája. A kancellária egy másik javaslata szintén jelentős: minden megyében össze kell állítani az igazgatási munkában nélkülözhetetlen rendeletek gyűjteményét, ezt a kötetbe foglalt hatályos jogszabály-anyagot ki kell adni az összes szolgabírónak. így egyrészt mindig kéznél vannak az alapvető normák, másrészt a járásban lakók nem kényszerülnének arra, hogy állandóan a megyei archívumban kutassák az intimatumokat, megtekinthetnék a szolgabírónál is. A kancellária állásfoglalása szerint a következő, alapvető feladat a községi igazgatás rendezése: a falvak vagyoni ügyeinek rendbeszedése, valamint a stabil és előírásszerűen működő községi igazgatási szervezet megteremtése. A Brunszvik-j avaslat nem kíván szakítani a Mária Terézia-féle úrbérrendezéskor bevezetett gyakorlattal: a községi bírót továbbra is a földesúr jelölje, és a három jelöltből válassza a falusi közösség. A bíró feladata: a község gazdasági ügyeinek irányítása, „felelős mindenért, amit a közösség (paraszti falu) bármilyen címen birtokol". A kancellária fontosnak tartja, hogy a falusi bíróság anyagi megbecsüléssel is járjon, ez elfogadhatóbbá teszi a funkciót, másrészt némi kárpótlást jelent a saját gazdaság szükségszerű elhanyagolásáért. Visszaélésnek minősíti viszont azt a gyakorlatot, hogy a bírót a hadi- és házi-adó fizetése alól felmentik. Indokolás: így a tehetősebbek többet nyernek, a szegényebbek viszont — bár ők is ugyanazt a munkát végzik — kevesebb anyagi elismerésben részesülnek.

89 A javaslat: a községi tisztségviselők — az eddig is élvezett úrbéri könnyítéseken kívül — a lakosság számához, valamint a feladatok nagyságához mért javadalmazásban részesüljenek. A modern igazgatási rendszer megteremtése szempontjából még jelentősebb a kancellária állásfoglalásának a jegyzőkre vonatkozó része: minden falunak legyen nótáriusa, aki „viszi a község tollát" mind a község, mind a jobbágyok ügyeiben, az ő feladata a számadások elkészítése, az oly gyakori tabelláris jelentések megírása. Ö vezeti a község protocollumát, ebbe — többek között — be kell jegyezni a megkapott rendelkezéseket is. Figyelemre méltó, hogy a tervezet szerint a jegyzőt a község továbbra is szabadon választaná és maga fizetné. így a jegyző jelentené a faluban a stabil elemet, ki lehetne küszöbölni az állandó bíróval tözással járó hátrányokat és a község ügyei nem kerülnének nyomorúságos helyzetbe. A kancellária tudja, hogy „eddig a jegyzők igen gyakran nyomorúságos teremtmények voltak, akik munkája a közösségre több kárt hozott, mint hasznot", ezért kellene nagy gondot fordítani kiválasztásukra: a 215