Tanulmányok Tolna megye történetéből 4. (Szekszárd, 1972)

Puskás Attila: Történelmi fordulat Tolna megyében 1944-1945-ben • 55

Azzal mindenki tisztában volt, hogy a szovjet csapatok megjelenése, a fasiszta-német csapatok kiszorítása valami teljesen újat jelent. Az első napok, ahogy a községek és a város felszabadultak, magukon viselték a háború jeliegét. Legtöbb helyen az először beérkező csapatok miután megtisztították a községet, vagy legalábbis átvizsgálták, hogy ott fasiszta erők nem maradtak-e vissza, továbbmentek. Az első járőröket és kisebb egységeket maga a felvonuló hadsereg követte, melynek iránya mindig a frontvonal felé mutatott. Nehéz napjai voltak ezek a megyének, mert az átvonuló csapatok helyi szükségleteit ki kellett elégíteni. Ezek az alakulatok segítséget kívántak ahhoz, hogy mennél előbb a részükre kijelölt feladatot teljesítsék. December 5-én, tehát csaknem egy héttel a felszabadulás után még Szekszárdon is hatalmas egységek vonultak keresztül. Ezen a napon temették az elhunyt volt városi főügyészt. ,,A szovjet katonaság sűrű sorokban vonult át a városon. A temetési menet sokszor felszorult a járdára és várt."

1 Ez az állapot természetesen a felvonulási területen a lakosság legnagyobb részét otthonában való megmaradásra, visszahúzódásra késztette. Nem vonatkozott azonban azokra, akik meggyőződésből igyekeztek az átvonulókkal felvenni a kapcsolatot és segíteni a harcba menő csapatokat. Nem vonatkozott azokra a hivatalos személyekre sem, akik állomáshelyüket, munkahelyüket, a rájuk bízott népet nem hagyták el. Ezek együtt és összefogva igyekeztek az átvonulok kívánságait a község lakosságának mozgósításával teljesíteni. Ez volt az első és véleményem szerint a legklasszikusabb kapcsolatfelvétel a bevonulók és a lakosság között. A közigazgatás első teendője ebben merült ki. Ahol a bíró, jegyző, tanító, pap helyén maradt és csatlakozott jó szándékkal a felszabadítókat váró baloldali érzelmű lakossághoz, már ezek az első nehéz napok kedvező kapcsolatot teremtettek mindkét részről. Sok visszaemlékező elf ele jthetetl énül megőrizte azt az emléket, amikor az első szovjet katonával találkozott. Ez a visszaemlékezés nem a több mint húsz év távlatából idealizált, elmosódó és az örökös élmény folytán talán más megvilágításban előtűnő kép, hanem a valóság. Akkor, amikor a város és a községek határában dübörögtek a fegyverek, amikor mindenkinek — ha tetszett, ha nem — számolnia kellett azzal, hogy a szovjet csapatok bevonulnak, feltétlenül mindenkiben feltámadt a szovjetek elleni korábbi propaganda rémképeinek víziója. Most már ez összefonódott azzal a ténnyel, hogy rövidesen ezzel a vízióval, mint valósággal szembe kell nézni. Ebből magyarázható meg, hogy amikor az első járőrök megérkeztek és németeket, nácikat kerestek; esetleg enni, vagy inni kértek, a lakosság nagy részében ez a teljesen vegyes és a háborúval együttjáró kétségbeejtőnek látszó kép megelevenedett. A felszabadító harcosokban embert láttak, aki küzdött, akinek a kezében ugyan fegyver volt, de az őt veszélyeztető ellenséget kereste; aki mert ember volt, éhes is, szomjas is, fáradt is volt. A másik oldalról a szovjet katonák, akik ki tudja hány száz és ezer kilométert tettek meg az ellenséget üldözve, az itteni lakosságban szintén embereket láttak. A falvakban otthonokat, az otthonokban családokat, gyermekeket és öregeket. Ez a tényként előállt valóság már az első pillanatban a realitás erejénél fogva feloldotta azokat a fenntartásokat, melyek eltagadhatatlanul mindkét félben megvoltak. Ezek az első napok azonban mégsem jelentették a közvetlen és jellemzőnek mondható kapcsolatok kialakulásának idejét. A tartózkodás, ha nem is minden esetben látszott kívül159