Tanulmányok Tolna megye történetéből 3. (Szekszárd, 1972)

is jónak látja, hogy megjegyezze, Sót mezőváros (ez a szó kurzívval kiemelve), amit Pécsről a századforduló idején sem lehetett elmondani, ahogy a Csörge-tó is a Szekszárd melletti lapályon van. „A sóti magyar viszonya a Természettel üzleti volt s nem szentimentális. Sót mellett Duna is folyt, de oda csak halászok látogattak" — teszi teljessé a szekszárdi rajzot, hogy a mondat második felében Pécsnek is adózzék egy utalással a mecseki sétákkal: „A sóti hegyek útjait csak diákok járták." De a következő mondatban visszakanyarodik Szekszárdra: „Sót lelke a lapály jelé orientálódott, ahol a Csörge-tó nyúlt; vadászok méla vetéseken hajszolva a fürjet, ottan pihentek meg." Egy pillanatra felvillan a Kálvária keresztje is, mint a Szekszárd 1915 nyarán című versben: „Lenn messze kitárult a városka, a szél ideverte a harang szavát, a Kálvária keresztje látszott a szürke égen, lágyzöld, fiatal kukorica hajladozott, borzongott a szomszéd dombokon". Ezt látta Babits szőlőjükből s a megfigyelés pontosságát mutatja, hogy a „szomszéd dombok" is helyet kaptak a képen. Egy másik helyen Sót rajzában ismét Szekszárdra ismerünk: Miska reggeli sétája a törvényszék előtt, minden utalásával Szekszárdot idézi. „Miska tehát egy darabig még sétált a Palota előtt, az úgynevezett »libapromenádon«, melynek közepén az Elemi Iskola állt." A fejezet elején mellékmondat emlékeztet a templomra, amely ugyanezen a téren van, s a valóságot még egy megjegyzés hozza közelebb: „A Törvényszéki Palota volt az egyetlen kétemeletes épület Sóton." — amit Pécsről nem mondhatott volna el. A kép topográfiailag is pontos, a művészi kézre csak a szerkesztés utal, a kihagyás. Aki ugyanis így ábrázolja a szekszárdi Béla teret, az déli oldaláról nézi, tehát háttal áll a Pollack-féle megyeháznak. A művészi szándék diktálja, hogy innen rajzolja le, mert a regény szempontjából csak az a fontos, hogy Sátordyt jellemezze környezetével, a megyeháza leírása pedig felesleges kitérőt jelentene, de itt még arra is gondja van, hogy félreismerhetetlenné tegye a szekszárdi törvényszéket; „az ablakok mind tárva voltak, kivéve a középső rész rácsos, nagy megvasalt tábláit, melyek mögött a börtönök rejtőztek". A kép azóta sem változott, csak a „szivárványos kút" nincs már a tér közepén. Amennyire pontos a környezet rajza, annyira valóságosak alakjai is. Imrus, a főszereplő, tulajdonképpen önarckép, s így természetes — mint már utaltunk rá —, ha családtagjait is megmintázza. De nemcsak ezek valóságos alakok, hanem a mellékszereplők is; mondtuk, néha arra sincs gondja, hogy nevüket megváltoztassa. A nagyhangú Borzsák tiszteletes Borzsák Endre volt, Szekszárd kálomista papja, aki a tízes években halt meg, s amennyire rekonstruálni lehet, Babits csak átmásolta az életből. Tréfás verseket írt a szekszárdi lapokba, különösebb szellem nélkül, a századforduló vidéki papjainak modorában. Várkonyi tanító, aki mint „nagybajúszos, vadászruhás alak" jelenik meg a Csörge-tó partján a mulatózok között, a valóságban Várkonyi Sándor, s azonos azzal a tanítóval, akit a 48-as párti Tolnamegyei Közlöny ismételten megdicsért magyarosító buzgalmáért. Várkonyi típusa lehetett a századforduló hangoskodó magyarjának, aki Szekszárdon azzal szerzett magának kétes hírnevet, hogy az iskolába került német gyerekeket önkényesen átkeresztelte, s kizárólag az általa adományozott magyarosított néven volt hajlandó megszólítani őket. A Halálfiai lapjain fölvillan Wosinsky Mór alakja is, Gondos Cirill néven, mint „tudós professzor", akitől Hintáss Gitta könyvet kölcsönöz. A Schapringercsalád valószínűleg a Leopoldokkal azonos, de mindenképp számos vonás emlékeztet a dúsgazdag családra, melynek egyik tagja újságot is alapított Szekszárdon. 292