Tanulmányok Tolna megye történetéből 3. (Szekszárd, 1972)

A regény egyik legmarkánsabb alakja Hintess Gyula. Már korábban megállapították, hogy Geiger Gyula szekszárdi ügyvéddel azonos, aki egy időben Szekszárd Vidéke címen lapot szerkesztett, melynek tulajdonosa is volt. A Babits-háztól nem messze lakott, a Sét (Séd) patak utca 1113. szám alatti bérelt lakásban, ahonnan később saját házába költözött, a Pándzsó (ma Kossuth Lajos) utca 1022. szám alá. Babits alig módosított az „ügyvéd és szerkesztő s mindig liberális" alakján: tipikus vidéki jelenség, aki „talán csakugyan tehetség volt, s csak a viszonyok tették, a környezet, hogy tehetsége inkább bolondságnak látszott", „szent önérzet lelkesítette s a jövő ígéretesen csillogott elébe". A Csörge-tóhoz rendezett kiránduláson Nelli is úgy érezte, „a bizonytalanban úszik, a határtalanba". Lapját, a Szekszárd Vidékét, 1881 januárjában indította meg, s 1888-tól havonta egyszer a Tolnamegyei Hölgyek Lapját mellékelte hozzá. A Szekszárd Vidéke abban az időben bizonnyal a jobb lapok közé tartozott; Geiger igyekezett frissen, ötletesen szerkeszteni, bár a vidékiségtől nem tudott, s politikai céljai érdekében talán nem is akart szabadulni. Mindenkinek teret adott, s az úri osztály környékbeli tagjai a legkülönbözőbb álneveken elménckedtek, mint Rigoletto, Bus Bandi, Józsi, Indigó pinty, Viktorien, Abellino, Lehe Tétlen Pál, az igazságos, Rhadamantus, Corydon, Senior Kutykurutty, sőt egy Ifluenza is akadt köztük. Egy alkalommal Mikszáth is szerepel, Kis híja, hogy kritikus nem lettem című tárcájával, s a szerkesztő jónak látta csillag alatt megjegyezni, „a Pesti Hírlap szerkesztősége másfél héttel ezelőtt küldte meg lapunknak, eredeti kézirat gyanánt."

2 A lap vezércikkei alatt általában nincs aláírás, s éppen ezért valószínű, hogy Geiger keveset írt lapjába; az ő vezércikkei alatt ugyanis mindig ott van teljes neve. Ezekből megállapítható, hogy nem volt jó író; stílusa fellengzős, tele frázissal, bár ebben tulajdonképpen hasonlított a többi korabeli vidéki lapszerkesztőhöz. Babits is mindvégig ilyennek ábrázolja, s egy-egy újságcikkéből szinte a regénybeli Hintásst halljuk: „A valódi érdemet nem lehet eltagadni, kicsillog az még a föld mélyéből is — írja a tűzoltóegylet tagjairól. — Urak azok majdnem mind! Olyan urak, a kik lelkesülni tudnak a nép jólétéért, a kik évenkint tudja isten hány éjszakáikat áldozzák fel polgártársaik üdvéért — becsületből s a jó ügy iránti buzgalomból. Figyelemmel fogjuk kísérni ez egyletet s figyelemmel különösen azokat, kik azt aláásni iparkodnak. Nem fogunk elhallgatni semmit — történjék az bárki részéről a mi ez egylet kárára lehetne, vagy fennállását veszélyeztetné s azért előre is biztosítékát nyújtjuk annak, hogy az ily kivc.gni való fekélyeket a nyilvánosság ítélőszéke elé állítva elvonjuk arról a működési területről is, hol esetleg a polgárok bizalma hatalmat is adott kezükbe. Le vele azokkal, kik nem átallják az ily egyletet gúny és megvetés tárgyává tenni.. "

3 Hosszabban idéztük Geiger találomra kiválasztott vezércikkét, bizonyságul, hogy Babits mennyire pontosan ismerte ezt a patetikus hangot „Talán csakugyan tehetséges volt", legalábbis a kor szemében és vidéki méretekben, de mindenesetre állhatatlan, s feltétlenül több volt benne a karriervágy, mint az igazi tehetség. De nemcsak ez okozta bukását. A kisvárosi érdekek, a kapitalizmusnak ebben a szakaszában, egyre inkább a bankok köré fonódtak, s Geiger magányos liberalizmusa nem tudta állni velük a versenyt. A századfordulóra minden vállalkozásába belebukott s a Tolnamegyei Közlöny 1903. február 26-án már ezt jelentette: „Geiger Gyula szekszárdi ügyvéd ellen felosztható vagyon hiányában megszüntette a csődöt a szekszárdi kir. törvényszék," 293