Tanulmányok Tolna megye történetéből 3. (Szekszárd, 1972)
sinsky munkássága. A plébánosnak ugyan mindenkor kijárt a ,.tudós" jelző, a tiszteletet azonban papi rangjának köszönhette, hisz papi állásánál fogva nemcsak beleszólási, hanem intézkedési joga is volt a városvezetésben, tanügyben, s hatalma — bár Wosinsky ritkán élt vele — kiterjedt a társadalmi élet egész területére is. Igazi érdeklődést csak Wosinsky hagyatékának árverése keltett, melyre „még Budapestről is többen leutaztak Szekszárdra, hogy valamit a hagyatékból megszerezhessenek. Minden tárgy jól kelt el, különösen az elhunyt hírneves régész barátai és tisztelői fizették meg busásan az emléktárgyakat" — olvassuk a korabeli beszámolóban. 12 Wosinsky tudós pályája kevés figyelmet keltett, annál jobban reagált a vármegye arra a vitára, amit Szekfű Rákóczi-könyve támasztott. Ma már ugyan megállapíthatatlan, hogy egyáltalán olvasták-e, vagy a könyv puszta híre is elég volt, hogy felkeltse az indulatokat, tény azonban, hogy az első közleményben nevét is rosszul, következetesen Szegfűnek írták. A 48-as párt helyi vezére, Boda Vilmos, harciasan a magyar nemzet elleni „főbenjáró bűnről" beszél, s szerinte Szekfűt ki kell zárni az Akadémiából, sőt „még a magyar nevet is le kell venni vállairól". „Azok, akik a merényletnek közvetlen vagy közvetett tényezői — háborog a vezércikkíró — egyszerűen erkölcsi halált szenvednek a nemzet ítélőszéke egyhangú megállapodása alapján, maga a merénylő pedig nem időlegesen, hanem egész életére nézve tárgya lesz az olthatatlan magyar gyűlöletnek és — közmegvetésnek," a A katolikus legényegyletben is tiltakoznak Szekfű könyve ellen, a Tolnamegyei Közlöny pedig közli Fejér vármegye megbélyegző határozatát, azzal, hogy Tolnának is követnie kell, hisz Rákóczi „igaztalan és meggondolatlan bírálatban részesült egy képzelt, kiforratlan bécsi levéltáros által". Szekfű hagyománnyal szakító könyve valóban vihart kavart, az értetlenség azonban általában nem volt olyan harcias, mint Tolnában, amit a Tolnamegyei Közlöny is kénytelen volt keseregve elismerni: „És mit látunk? Azt, hogy az országgyűlés tudomást sem vesz a kegyeletsértésről. A hazafiság szent tüze egy-egy helyen lángot vet ugyan, de azt is lokalizálják — más oldalról" 1 '' Nem a tudományos ellenvélemény támadta Szekfűt, hanem az általános szellemi elmaradottság, mely vélt nemzeti büszkeségébe burkolózott, mert mindenre csak hazafias frázisokkal tudott felelni, s úgy vélte, melldöngető magyarsága elegendő érv. Nemcsak a történelemre felelt így, hanem a jelenre is, például az egyre égetőbb munkáskérdésre, s épp a 48-as Boda volt az, aki vezércikkeiben ismételten kikelt a nagyobb bért követelő mezőgazdasági munkások ellen, azon élcelődött, hogy a nők egyenlő bért kérnek a férfiakkal, s birtokosi dühében ismételten a csendőrség beavatkozását sürgette. Babits, családi hagyományainál fogva, ehhez a réteghez tartozott, s „a boldog emlékű táblabíró fiának" ezzel az osztállyal kellett volna azonosítania magát, ennek önző érdekeit kellett volna segítenie. Babits a Halálfiaival felelt, s kimondatlanul is azt várta, hogy osztálya hasonuljon erkölcsi tisztaságához, emelkedett szelleméhez. Ezért ragaszkodott élete végéig Szekszárdhoz, s ezért figyelte aggódva, kap-e jó szót, elismerést a szeretett várostól. Szekszárd viszont azt várta tőle, hogy vállaljon hivatalt, vagy ha ezt semmiképpen nem akar, legalább költészete szolgálja a Garay-hagyományba süppedt közízlést. Abban sem kételkedett senki, hogy soha nem tudja elérni az ünnepelt Bodnár színvonalát, de legalább igyekezett volna megközelíteni... Kibékíthetetlen ellentétek: Babitsot soha nem fogadta szívébe a szeretett város. 290
