Tanulmányok Tolna megye történetéből 3. (Szekszárd, 1972)

Válogatom, rendezgetem. Amit lassan összeírtam, Ez sem tetszik, az is gyönge S mind, mind ott már a láng-sírban. Oh, nem tudom tűzbe dobni, Mit rólatok írtam össze ... Szívemből jött, élnie kell: Szívetekben mindörökre. Pedig bíz mi nem cifrázzuk, Dalainkban tán nincs új semmi... Én se tudok, mint a fecske Más egyebet, csak — szeretni! (A tűzhely mellől) A tehetetlenséget az önkritika sem menti, s ismételjük: a szekszárdi irodalmi köztudat mindenkor Babits fölé emelte ezt a fahangú lantverőt, benne látta a Költőt, a költészet megtestesítőjét. S amit szintén nem hallgathatunk el: itt nemcsak egy Szabolcskán nevelkedett rímfaragó versezeteirői van szó, hanem rigmusokba szedett politikai programról is, mert míg Babits azt írja: nagyobb örömmel ontanám kis ujjáért a csobogó vért, mint száz királyért, lobogóért, Bodnár így ünnepli a háborút: Vigasztalan sötét éjjel... De lám mégis tele fénnyel, Gyűlölet közt a szeretet Glóriát fon egy fej felett.... Kinek szívét száz tőr járta S beletört a véres dárda, Ö a példánk; erős várunk — — Isten áldja hős királyunk!

8 Az akkori szekszárdi lapok házi költői között egy sincs, aki kiemelkednék ebből a sivárságból. A szerzőik között egyébként feltűnően sok a nő (a korabeli szóhasználattal élve: úrhölgy), s ilyen strófákat olvashatunk: Szívünkre várunk tárt karokkal Lelkünk: szép álma, reménye, Jöjj, te vagy legfőbb kívánságunk, Áldott, isteni szép béke! (özv. Brandeiszné Frey Melanie) 286