Tanulmányok Tolna megye történetéből 3. (Szekszárd, 1972)

Szekszárdot ezekben az években két reménység élteti: előbb a várossá fejlesztéstől várják a fellendülést, majd a vasút közelében feltört víztől remélik a szebb jövőt. Mindkét reményükben csalódni ok kellett. Már jóval a várossá alakulás előtt is állandó hiányt mutatott Szekszárd költségvetése. 1891-ben például a hiány 20 593 forint volt, ugyanakkor személyi kiadásokra 22 587,24 forintot költöttek, ami magyarul azt jelenti, hogy a községi adminisztráció emésztette föl a legnagyobb összeget. A Szekszárd Vidéke vezércikke joggal állapítja meg: „Ilyen óriási kiadásokkal nem egy ósdi falunak megfelelő községi adminisztrációt, hanem egy minden igénynek megfelelő s a kor színvonalán álló rendezett tanácsú várost tarthatunk fenn... sőt... a közterheket aránylagosan és fokozatosan évről évre lejebb is szállíthatjuk."

3 1905. június 17-én kelt a belügyminiszteri leirat a rendezett tanácsú várossá való átalakulásról, s a szekszárdi újság boldog bizakodással írja: „Szekszárd kiemelkedik eddigi falusi jellegéből és a haladás, a boldogulás útjára lép. Az ne aggasszon senkit se, hogy több lesz valamivel a pótadó. A mostani pótadó 36 százalékos, mely legfeljebb, mint a miniszteri leirat is mondja, 9 százalékkal fog emelkedni."'' Az alispán már augusztus 29-re egybehívta az alakuló közgyűlést, szeptember 2^án pedig a tisztújítást is megtartották. A város első polgármestere dr. Hirling Ádám főjegyző lett, akit nem sokkal később dr. Szentkirályi Mihály követett. A várossá alakulással nem változott semmi, csak a terhek növekedtek, s a Tolnamegyei Közlöny vezércikkében a 48-as párti Boda Vilmos már 1908ban keserűen sorolja fel a város adósságait, bár mint óvatos ellenzéki, az elismerésre is talál okot. „Szekszárd sokat haladt a legutóbbi harminc év alatt (kiemelés tőlem, Cs. L.) a városias fejlődés útján," — írja s felsorolja 30 év eredményét: polgári fiú- és leányiskola, gimnázium épült, s elkészült a vasút. Bizony nem lehet valami lázas építkezésről beszélni s a vezércikkíró is kénytelen ide sorolni a múzeumot, ami Apponyi és Wosinsky érdeme, a fürdőt, ami magánvállalkozás volt s a jelentéktelen járdaépítést és csatornázást. De mi volt mindennek az ára? Boda felsorolja a város adósságait: a Pesti Kereskedelmi Banknál 52 508,34 korona, a bazár-járda 8 315,92 koronába került, a gimnázium fenntartási költségeihez a tartozás kerek 30 000 koronát tett ki, a villamos telep hátraléka 19 276,28, a városháza építése 29 000, a menház 20 000, az artézi kút fúrása 10 000 koronába került, a Bátaszék—mohácsi vasútra a tartozás 50 000 koronát tett ki, tehát az a kevés is, ami épült, hitelbe épült s a városnak pontosan 442 595,54 korona adóssága volt.

5 Az adósság csak nőtt: a rendes évi költségvetés 1911-ben például már eleve több mint 30 000 korona kiadási többletet mutatott, s a megtakarítás csak néhány filléres tétel volt: irodai költségeknél 11, nyomtatványoknál 4, a lótartásnál 38 korona, a törlesztéses kamatoknál pedig mindössze 41 fillér. Így nem csoda, ha 1913 nyarán Szulimán György és társai mozgalmat indítottak, hogy a várost alakítsák vissza nagyközséggé. Drámai felhívásuk ma is együttérzést kelt, józan megfontoltságával: „Nem hisszük, — írják — hogy e hazában volna még egy oly rt. város, melynek adófizető polgáraira oly terhes volna az új adóterhekkel járó adminisztrácionális költség, mint városunknak. Semmi jövedelmező vagyona nincs, egyedül a pótadóra van futaivá ... Az 1913. évi költségvetésünk szerint az adminisztráció 109 ezer korona, tehát ez maga majdnem 100 százalék pótadót emészt fel... A város adóssága is e csekély hét év alatt, mióta rt. város vagyunk, több mint hatszázezer koronával emelkedett; Jászámíthatni, mennyire fog ez emelkedni, lia tovább \s rt. város maradunk."

6 g79