Tanulmányok Tolna megye történetéből 3. (Szekszárd, 1972)

A képviselőtestület október 4-én megszavazta Szulimán és társai felterjesztését, amit a belügyminiszter természetesen nem fogadott el, hisz szélnek ereszthette volna magas fizetésű tisztviselőit. Jellemző a szekszárdi újság reagálása: nem a város, hanem a városi vezető tisztviselők jövőjét félti s csak ezért találja „merő abszurdumnak" a határozatot. A nagyközséggé való visszafejlesztés jószándékú, bár kétségbeesett lépés volt, s arra mindenképp alkalmas lett volna, hogy felhívja a figyelmet a riasztó visszásságokra. A vezető réteg önzésén azonban fennakadt miden tisztes szándék, ekkor is, később is. 1934-ben újra felmerült a visszafejlesztés gondolata, a kisgazdák megkezdték az aláírásgyűjtést is. Csak a szereplők változtak, s az ellenzék ekkor olyan harciasan lépett fel „vitéz" Vendel (Vendl) polgármester gyanús manipulációi ellen, hogy a megrémült polgármester rendőri segédletet kért, majd a tanácsteremben vaskorláttal keríttette el a zajos ellenzéket. Jellemző a hivatali vizsgálatra: a vármegyei számvevőség valóban talált szabálytalanságot, — két altiszt nyugdíját túl magasnak (!) minősítette.

7 A visszafejlesztés gondolatát a belügyminiszteri döntés csak 1938-ban vetette el végleg. Hova lett hát a pénz, a várost sújtó pótadó és az államsegély? Rendkívül magasak voltak a tiszti fizetések, s mint láttuk, önmagukban is nagyon megterhelték a város költségvetését. A polgármester évi 4000 koronát kapott és 600 korona lakbért. A rendőrkapitány fizetése 3000 korona és 200 korona lakbér, a jogügyi tanácsosé 2000 korona, négyszáz korona lakbérrel. Az államsegélyt is a tisztviselők fizetéskiegészítéseként fogták fel. 1910-ben például tízezer korona államsegélyt kapott a város, s bár a látszat kedvéért a képviselőtestülettel is megszavaztatták, az utolsó fillérig egymás között osztották ki.

8 Ha hozzávesszük, hogy a vezető réteg, ahol csak tehette, lopott, nem nehéz elképzelni, mi maradt a városnak. A városvezetők erkölcsét jól megvilágítja az 1920. március 17-én tartott városi közgyűlés, melyen a már két éve felfüggesztett Szentkirályi polgármester elleni vádakat, illetve azok közül a nyilvánosságra valókat tárgyalták. Érdemes szó szerint idézni a Tolnamegyei Űjság beszámolóját, amely szerint ezeket olvasták Szentkirályi fejére: „1. A város tulajdonát képzett bikának a zsiradékát Bérdi József vendéglőjének ajándékozta. 2. Az elhullott bika húsából főzött szappan üledékét és a főzésnél megmaradt fát minden ellenérték fizetése nélkül a lakására vitette. 3. A lakására több ízben szállított városi szén árát nem egyenlítette ki és nem számolta el. 4. Amikor a városban nagy volt a liszthiány, a Bérdi-féle vendéglőnek a rendes illetéken felül még 2 zsák lisztet utalványozott. 5. Ugyanezen vendéglőnek a cukor járandósága havi 50 kg volt, a polgármester saját kezűleg 1917 januárjában 150, februárban 125, április és május hóban 150—250 kg cukrot utalványozott és ezzel a város többi fogyasztóját megkárosította. 6. Tiszttársairól és felettes hatóságáról többször becsmérlőleg nyilatkozott."

9 Ennyire kisszerű tolvajlásoktól sem riadt vissza a polgármester, vagy inkább azt kell kérdeznünk, hogy csak ezekkel mertek előhozakodni? Móricz a Rokonokban, melyben több város között Szekszárd is magára ismert, odáig már nem mert elmenni, ameddig a valóság terjedt, s ha nem egy jegyzőkönyvben olvasnánk, joggal kételkedhetnénk abban, hogy a polgármester ellopta „az elhullott bika húsából főzött szappan üledékét". Az 1920-as közgyűlés más szempontból is érdekes. A purifikátori felbuzdulás azt is szóvá tette, hogy Vendl, aki ekkor még helyettes polgármester volt, a város fogatán jár „lumpolni". Vendl válaszát a hatalomra kerültek 280