Tanulmányok Tolna megye történetéből 3. (Szekszárd, 1972)

szót a szeretett városból, s elhiszik-e végre az otthonvalók, hogy „vitte valamire"? Ez a vonzódás hűséget jelentett, a lélek elkötelezettségét, de soha nem az azonosulást. Pedig Szekszárd épp azt várta volna tőle, hogy vállaljon hivatalt, legyen megyei úr, miként apái. Itt váltak szét az utak: Babits soha nem vállalta a kisvárosi dzsentry eszményt, saját erkölcséhez és kultúrájához pedig nem tudta felemelni a kisvárost. Az ellentmondás Babits egész életét végigkísérte s ahogy Dantéhoz Firenze, Goethéhez Weimar, Babitshoz elválaszthatatlanul hozzátartozik Szekszárd. S nemcsak a genius loci megilletodöttseget jelenti, sokkal inkább azt a topográfiailag pontosan körülírható környezetet, aminek jelenléte nélkül elképzelhetetlen Babits életműve. Ha ettől a természetes háttértől megfosztjuk, légiessé válik, időtlenné, pedig Babits alapvetően realista művész, bár a valóság elemeinek felhasználását művészi ökonómiája diktálja. Az itt következő tanulmány arra keresi a választ; milyen volt az a környezet, amelyből kilépett a fiatal Babits, s amelyet művészete szolgálatába állított. Nem azt kerestem, hogy miként tükröződik művészetében a szekszárdi valóság, hanem azt, ami ösztönzője volt művészetének. Feladatom éppen ezért nem lehetett más, mint a valóság elemeinek felkutatása, ami módszeremet is meghatározta. Mindenekelőtt a régi szekszárdi újságokra támaszkodtam, amelyek föltétlenül hű tolmácsai az akkori közvéleménynek, hisz az olvasók véleményét tükrözik. Az olvasók természetesen nem jelentik magát a várost* ezek az újságok (1920 előtt két, majd egy hetilap volt Szekszárdon) nagyon kis példányszámban jelentek meg, s szinte azt mondhatnánk, csak annak a vékony rétegnek készültek, amelyet a korabeli szóhasználat „úri intelligenciának" nevezett. Tanúságuk ezért fontos: Babits épp ettől a rétegtől várta az elismerést, ragaszkodásának, hűségének viszonzását. A „város", így, gyűjtőnévként használva, alig jelentett néhány száz embert. Társadalmi helyzetüket megszabta, hogy vagy az elszegényedett nemesség sarjai voltak, akik műveletlenül, egy kínnal megszerzett érettségi vagy jogi diploma ürügyén kerültek a közigazgatásba, vagy a parasztságból jöttek s igyekeztek megkapaszkodni az úri ranglétrán. Fölöttük, elérhetetlen magasságban, lebegtek a vármegye arisztokratái, alattuk a lenézett paraszti sors, nem egyszer az apák és nagyapák nehéz árnyékával. Babits ebből a rétegből lépett ki, ez szabta meg társadalmi hovatartozását, még akkor is, ha épp a Halálfiaival mondta ki a pusztulás fellebbezhetetlen ítéletét. A szekszárdi lapok más eszményeket tükröztek, ha ugyan a korrupcióval szövetkezett buta úri gőg mellett egyáltalán megfér az eszmény, de számunkra épp az a fontos, hogy e kor vallomásai hogyan támasztják alá Babits ítéletét. S ez magyarázza azt az egyébként alig érthető tényt is, hogy Babitsnak még akkor is, ha élete utolsó tíz évében keveset időzött Szekszárdon, alig volt személyes ismerőse; barátja, meghittje pedig senki. A személyes visszaemlékezések így legtöbbször csak emberi mivoltában idézik; ezeket is fontosnak tartottam, mert nem egy esetben közelebb hozzák Babitsot, teljesebbé teszik a róla alkotott képet. Nem is volt egyéb célom, legkevésbé pedig az, hogy jóvátehetetlen bűnöket kérjek számon Szekszárd életének rég meghalt szereplőitől. Az igazság érdekében azonban nem hallgattam el semmit, ami célomhoz közelebb vitt; de nem is éltem vissza értesüléseimmel. 274