Tanulmányok Tolna megye történetéből 2. (Szekszárd, 1969)
Szilágyi Mihály. A Tolna megyei kereskedelem története 1848-1914-ig • 267
bessége. Ezzel egyidejűleg emelkedett a hitelpénz forgalmi ideje, és a három hónapos váltók jórészét nem tudták lejáratkor beváltani. Márpedig ez esetben vagy készpénzzel kellett fizetni vagy pedig meg kellett kísérelni a váltók prolongálását. Az egész gazdasági válság hitelválságnak tűnt, és felmerült a váltók pénzre válthatóságának kérdése. Tényként elfogadható, hogy a forgalomban levő váltók többnyire valóságos vételeket és eladásokat képviseltek, amelyek jóval meghaladták vidékünk lakosságának fizetőképes keresletét. A boltokban felgyülemlett készletek jórésze feleslegessé vált. „Ha a társadalom szükségletét... már kielégítették, barátunk termése fölössé, fölöslegessé és ezzel haszontalanná válik. Ajándéklónak nem nézik a fogát, de ő nem azért jött a piacra, hogy ajándékokat osztogasson." Wi Végeredményben a válság végső oka a mezőgazdasági népesség fogyasztásának korlátoltsága, szemben egyes kereskedőinknek azzal a törekvésével, hogy árukészletüket úgy bővítsék, mintha annak jóformán semmi sem szabna határt. Mindig csak az idényben, tehát jóval az árubeszerzés időpontja után derült ki, hogy az adott körzet lakossága meg tudja-e vásárolni a boltokban felhalmozott készleteket és a kereskedő realizálni tudja-e kalkulált nyereségét. A kapitalizmus keretei között nincs meg a várható üzleti eredmény kiszámításának reális lehetősége. Kereskedőinknek a jövőre vonatkozó ítéletei meglehetősen bizonytalanok voltak; egyrészük döntését a bizakodás, másrészük döntését a csüggedés szőtte át. Egyébként az áruforgalmi idény várható üzleti eredményének raciorális kiszámításához hiányoztak a feltételek. A fogyasztás 1873 előtt is rapszodikus volt, így a gazdasági válság kirobbanása látszólag semmi újat nem hozott; úgy tűnt, mintha csupán a korábbi évekből ismert fizetésképtelenség és kereskedelmi csődök sorozata ismétlődne meg. A válságnak a kereskedelmet befolyásoló hatása azonban ennél több. Tartós stagnálás következett be. A kibontakozást gátolta az a körülmény, hogy közel egy évtizeden át a pénzintézetek megszorították a hitelnyújtást, holott ezidőben kereskedőink nagyon rászorultak a hitelre. 1873 és 1879 között egyetlen hitelintézet megalakulásáról, a Tolnavidéki Takarékpénztárról tudunk, az intézetek elszaporodása csak 1881, 82 és 85-ben figyelhető meg. A csekély tőke — mely a válság kitörése előtt felgyülemlett — a takarékpénztárakba vándorolt, melyek 5% kamatot fizettek és így a betevők véleménye szerint kockázatvállalás nélkül is szolid jövedelmet gyümölcsözött. A tőke befagyasztása révén a magas betéti kamat növelte a váltók leszámítolási díját. Hitelintézeteink nem ösztönözték a kereskedőket jelentősebb vállalkozásokra, sőt a meglévő üzletek kellő színvonalon való vitele is nagy veszteséggel járt, vagy legalábbis nyereségre nem nyújtott lehetőséget. A kereskedők ingatlana ezidőben már szinte az utolsó fillérig jelzálogkölcsönnel volt betáblázva. Az áruhitelekből származó adósságállomány olyan fokot ért el, amelyet nem növelhetett egyetlen megfontolt kereskedő sem, mégha a nagykereskedők látványos árengedményeket és fizetési kedvezményeket nyújtottak is. A takarékpénztárak a náluk elhelyezett betéteket a hetvenes években jórészt jelzálogkölcsönök nyújtására fordították. A kölcsönök felvevői jórészt birtokosok; a kereskedők már nem igen szerepeltek a felvevők sorában. 1874— 79 évek között 61%-kal, 1879—81. évek között újabb 47%-kal emelkedett a Tolna megyei hitelintézetek jelzálogkölcsön állománya, míg a váltóforgalom a 7 300