Tanulmányok Tolna megye történetéből 2. (Szekszárd, 1969)
Bánkúti Imre: Tolna megye a Rákóczi-szabadságharcban • 87
Simontornya tehát magára maradt, segítséget sehonnan sem remélhetett. A császáriak két felől szállták meg a várat: „De a melly porta Pinczehel felől gyütt, az Szegszárdhoz ment és Űj-Palánkánál általment az Sáron Földvár felé, — azon rében csónyokokat őrizni 50 rácz és annyi németet hagyott" — írja Hellepront augusztus 18-án. A főerő azonban északról közeledett. „Ma (azaz 18-án) nyolcz óra tájban reggel Haiszter az csíkvári corpussával Simontornyát megszállotta, feljül; mennyi gyalogsága és munitiója vagyon véle? — még meg nem kémlelhettük. Reportumunk (hírünk) gyütt ugyan, hogy némelly része az ellenségnek az hídvégi hidakra került volna és arra is vitt volna gyalogságot és munitiót és 400 szekérrel fasínákot. Tudom, úgy fog ostromolni bennünket, a mint csak kitelhetik tüle, két felől." Heister a Fehérvárról hozott ágyúkkal 20-án kezdte lövetni a falakat, s mivel Simontornya nem volt kiépített erődítmény, másnap már meglehetős rések nyíltak. Kisebb támadásokat többször is intéztek a császáriak, de ezeket, valamint az augusztus 24-i nagyobb rohamot az őrség hősiesen visszaverte, bár ők maguk is súlyos veszteségeket szenvedtek. Heister elhatározta, hogy abbahagyja az ostromot, de ekkor Bécsből futár érkezett a császári csapatok nagy flandriai győzelmének a hírével. Erre a tábornok örömet lövetett az összes ágyúból. Ezt az őrség az újabb roham előjelének vélte, s mivel nem bíztak abban, hogy azt vissza tudják verni, fehér zászlót tűztek ki. A császáriakkal kötött kapituláció főbb pontjai: az őrség fegyvertelenül elvonulhat, de esküt tesz, hogy nem harcol tovább; a város lakosságának életét és vagyonát biztosítják; 20 főbb tiszt fogoly marad. így került a császáriak kezére az utolsó Tolna megyei kuruc erősség 1709. augusztus 28-án. A kuruc hatalom összeomlása, Balogh Ádám tragédiája. 1710. Simontornya eleste tulajdonképpen pontot tett nemcsak Tolna megyében, hanem az egész Dunántúlon a szervezett kuruc ellenállásra. Bottyán már augusztus 15-én közölte Rákóczival: „Dunántúl sohol zászlós kurucz nincsen." Simontornya gyors bukása annak a mély gazdasági, politikai és erkölcsi válságnak volt a szükségszerű következménye, amelybe a szabadságharc került. Bercsényi szeptember 17-én így számolt be a fejedelemnek az esetről: „Ma gyütt hozzám egynehány hajdúja Fodornak, kiket az esztergomi hídon bocsátottak által, innenvalót 230-at, fegyver nélkül; az többi túl oszlott. Mondják volt 2000 ember benne, az ágyúgolyóbissok elfogyott volt, egyéb semmi; magok német tiszteire és az túlsók rémültségeire vetnek, s bíztak az tisztek capitulatióhoz, hogy minden bagázsiával elbocsátják, de mind az, s mind magok rabbá lettek." 32 " Rákóczinak szintén nagy gondot okozott a dunántúli helyzet: „nem kevés szomorúsággal látom az Dunántúl valóknak teljes rémüléseket — írja szeptember 20-án Bercsényinek — és Antal úrnak általgyüvő szándékát, melyben mint az tükörben, úgy látom az jövendőt, ha az diffídentiát (bizonytalanságot) szívünkben tápláljuk, — mivel inkább fél az hadtul, mintsem az ellenségtül," s ugyanolyan helyzetbe került, „az melylyért annakelőtte Károlyit okozta, s ide sem gyű jobb állapotra; s megtetszik ebbül, hogy mindnyájan készen vagyunk az halálra, — csak meg ne öljenek! Hiszem, volt oly idő, hogy Simontornyán, Veszprémben is volt ellenség, mégis bírtuk az földet; de errül elmélkedni már késő lévén, legjobbnak ítilném én Bottyánt, hacsak személyé150
