Tanulmányok Tolna megye történetéből 2. (Szekszárd, 1969)

Bánkúti Imre: Tolna megye a Rákóczi-szabadságharcban • 87

eladnia. Szállítmányok azonban ritkán jutottak el Dunántúlra, pedig az ország bányáiban bőven volt só. Pedig már 1704-ből ismeretes egy utasítás, amely Bogács Ferenc „transdanubialis só subcommissarius" munkáját határozza meg: Földváron sólerakatot kellett létesítenie, a kősó darabja 2 magyar forint volt. a Dunán való átszállításért 2 darab után 3 pénzt (dénárt) fizethetett. Bogács csak 1709 őszén hagyta el Dunántúlt. 1707-ben pl. Hellepront János dunántúli főcommissárius parancsot kapott, hogy 2000 kősót szállíttasson át a Dunán. De még hónapok múlva sem teljesítette a parancsot.

20 Ennek elsősorban szervezési és szállítási okai voltak: ez látszik egyébként a kuruc hadtápmunka leggyengébb pontjának. így azután a Dunántúlon a szabadságharc egész ideje alatt állandósult a lakosság egészét sújtó sóhiány. A helyi erőforrások felhasználásában sem mutatkozik több tervszerűség és eredményesség. Elsősorban a fiskális birtokok jöhettek számításba. 1706 nyarán az Oeconomicális Administratio, illetve Csáky István utasítást is kap a birtokok rendbevételére, a fiskális tisztek elszámoltatására.

224 Nem szabad azonban elfelednünk, hogy ekkor már két háborús esztendőt állott Dunántúl mögött, az országrész többször is gazdát cserélt, s mindkét hadsereg alaposan végigélte, mondhatni kifosztotta ezeket a birtokokat. Talán ez is közrejátszott abban, hogy 1708-ban a fejedelem utasította az Administrációt, hogy a fiskális jószágokat hadi tiszteknek adja bérbe. A befolyó jövedelemből a katonaságot akarták ellátni. A tisztek zöme azonban burkolt adományozásnak tekintette a bérletet, s a díjat nem fizette meg.

225 Voltak olyan tisztek is, pl. Kisfaludi László colonellus 1708-ban, aki Tolna és Baranya megyékben az Administrációtól kibérelt falukban a cenzust erőszakkal kicsikarta.

226 Az egyéb jövedelmek, mint a dézsma,

227 vagy a harmincadbevételek, nem sokat hoztak a kasszába. A dunántúliak egyébként nem voltak hajlandók megfizetni az 1707-ben duplájára emelt harmincadvámokat, a háborús események következtében a forgalom egyébként is erősen visszaesett, bár még a legzavarosabb években is volt kereskedelem. 1708-ban pl. Szentendre lakosai Eszterházy Antal tábornok külön engedélyével borral, marhával, gabonával és más árukkal szabadon kereskedhettek, egy másik alkalommal ismét „Szentendrei lakosoknak megengedett Saárközben két bárkával való menetelek, s ottan halakat vásárolván, szabadon kereskedhessenek."'

2

* Pfeffershoffen tábornok, budai császári katonai parancsnok pedig 1708. december 4-én Öcsény (öltsching) község lakóinak engedi meg, hogy egy hajó bort szabadon vigyenek a Dunán.

229 Tudjuk, hogy török kereskedők is jártak ezen az útvonalon, pl. 1708 májusában abát szállító törökök tartózkodtak Simontornyán.

230 A háborús körülmények között azonban a földvári harmincad bevétele nem volt magas, Gány István harmincados 1707. november 15-én egyévi bevételként mindössze 269 rh. frt 25 dénárt fizetett be a Consilium Oeconomicumnak.

231 Az ellátásban mutatkozó súlyos fogyatkozásokat növelte sok commissárius és tiszt visszaélése. Az előbbiek ellen panaszkodtak a vármegyék 1706 februárjában Bercsényinek, amikor elmondták, hogy a biztosok a mértékek különbözőségét kihasználva, becsapták a szegénységet.

235 A tisztek sikkasztásáról pedig maga Eszterházy Antal tábornok állapította meg 1709-ben: „Mert vannak sokan tiszt uraimék közöl, kik a Tekéntetes Commissáriatusság által egyegy lóért deputált (kiutalt) 20 tallérokat maguk ususára (hasznára) inkább, mintsem a publicumra (köz javára) kíván convertálni (fordítani), a szegén132