Tanulmányok Tolna megye történetéből 1. (Szekszárd, 1968)

Szilágyi Mihály: Tolna megye kereskedelme a török kiűzésétől 1848-ig • 61

Egy-egy kereskedő egyébként 5—6 szekér áruval érkezett hozzánk, s a vállalkozói haszon minden bizonnyal bőven gyümölcsözte az ideutazás fáradalmait. Vásárlóik többnyire kovácsok és lakatosok, akik a terméket tovább feldolgozva végeztek eladásokat a helyi lakosság körében, A textil és rövidáruk nagybani kereskedelmét szintén a távoli városokból érkezett vándorkereskedők űzték. Saját kereskedőink csak a minimális áruválasztékkal rendelkeztek, így szóba sem jöhettek a nagyobb igények kielégítésénél. Maguk a náddal fedett alacsony házakban meghúzódó üzletek is olyan nyomorúságosan voltak berendezve és oly szegényesen megvilágítva, hogy az árubemutatás legelemibb követelményeinek sem felelhettek meg. Alkonyatkor az élelmiszerárusító boltok és a kocsmák kivételével minden boltot bezártak. Füstös gyertyavilágítás mellett jó és kényes árut tartani nem lehetett. A korabeli állapotokra „világít" az a tény, hogy az utcákat sem tartották szükségesnek megvilágítani, hiszen „a jóravaló ember este tartózkodjék odahaza, a korhelyeknek pedig közköltségen nem világítanak". A kirakat fogalma még ismeretlen. A kirakat érvényesülésének előfeltétele a járda, az üveg és a világítás. Ha a járda keskeny, akkor a sétálóknak nincs helyük, hol megálljanak. Szekszárdon is csak a XIX. század végén kezdték el a járdák építését. Az üveget pedig e korban csak a gazdagok ismerték, enélkül pedig megint csak nincs kirakat. Bizonyos mértékig a cégtáblák pótolják e hiányt. Jelentős fejlődésnek számított azoknak a kis ablakos szekrénykéknek a megjelenése, amelyek néhány mezővárosunkban a negyvenes évek elején a boltok portálján kaptak helyet^ és ezekben néhány fajta árura felhívták a vásárlók figyelmét. Néhány nagyobb mezőváros kivételével a megye települései olyan boltokkal rendelkeztek, amelyek részben árusítással, részben termeléssel foglalkoztak; Például Mőcsényben Hensch Áron a só, a gyertya és a fonalárusítás mellett kenyér- és zsemlesütéssel is foglalkozott.

62 Más helyen tégla- és mészégetéssel egészült ki a kereskedelmi tevékenység. A sörházak is az ipar és kereskedelem együttes űzésére rendezkedtek be. A hőgyészi cukor- és kávékereskeiő egyben „kávéház"-tulajdonos is. A XIX. század első felében a kereskedők mellett az iparosoknak még mindig jelentős szerepük volt az áruellátásban. A szabók, a csizmadiák, a takácsok és a kalaposok ipari tevékenysége szorosan egybeforrt a kereskedéssel. Ez szükségszerű volt, hiszen ezidőben még nem létezett konfekcióbolt, nem volt cipőbolt és divatáruház. A mai szaküzletek legnagyobb része akkoriban ismeretlen. A jelentősebb iparos helyeken százával alakultak ki a kis műhelyek és a hozzájuk csatlakozó apró üzletek. Fényes Elek „Magyarország leírása" nyomán tudjuk, hogy Pakson 211, főként takács, Dunaföldváron 468, többnyire fazekas dolgozott 1847-ben. Az ellátá-ban betöltött szerepüket érzékelteti az a statisztikai adat, amely a megye 338 kereskedője mellett 5338 iparosról ad számot, akik részben még mezőgazdasági termeléssel is foglalkoznak. A kereskedelem nagyobb ütemű fejlődése tapasztalható Pakson és Bonyhádon. Jelentős kereskedelmi központtá fejlesztették kereskedőink Hőgyészt, Dunaföldvárt, Szekszárdot. Bátaszéket és Simontornyát is. A legvárosiasabb külseje Bonyhádnak volt, amelyre Fényes Elek leírásában is felfigyelhetünk: „négyszegű piacát jeles épületek díszítik". Ugyancsak nála olvassuk, 77