Tanulmányok Tolna megye történetéből 1. (Szekszárd, 1968)

Szilágyi Mihály: Tolna megye kereskedelme a török kiűzésétől 1848-ig • 61

Az ipari és kereskedelmi tevékenység egyre inkább foglalkoztatja a vármegye vezetőségét, ami felett nem is lehet csodálkozni, ha arra gondolunk, hogy kereskedők és céhmesterek szép számmal vannak a mezővárosok tanácsaiban. Egyik-másikuk jelentős határozatokat is kicsikart a vármegye szerveinél. Beé Dömötör és Klinger János dunaföldvári „szappanosok" a gyertya és a szappan árainak felemelését eszközlik ki 1817-ben. Beck; György bonyhádi szappanfőző pedig erélyesen lép fel a mészárosok ellen, miközben éppen csak, hogy meg nem fenyegeti a vármegyét, mondván: megszünteti a megyében elhelyezett katonaság gyertya-ellátását. Követeli, hogy a mészárosoktól a limitációs levél szerint kaphassa a nyers faggyút, s leveleiből kiderül, hogy az ő bonyhádi műhelyében állítja elő a legnagyobb mennyiségű árut.

38 Hozzá képest a hőgyészi, izményi, tolnai és bátaszéki műhelyek termelése elenyésző. Beck György erélyes fellépései nem maradtak hatás nélkül. A vármegye 1809-ben kötelezi a völgységi — bonyhádi — járás mészároscéheit, hogy faggyúkészletüket adják át limitált áron Becknek.

39 1810-ben és 1814-ben tovább nő a „szappankirály" tekintélye, míg 1815-ben már olyan határozatot hoz a vármegye, hogy az a völgységi járáson kívül a dombóvári, döbröközi, iregi és tamási mészárosokat is kötelezi a faggyú beszolgáltatására. Megbízzák Nedeczky Ferenc főszolgabírót, hogy dolgozza ki az egyes községekre jutó faggyúhányadot, amelyet limitált áron kötelesek Beck részére a községi bírókon keresztül beszolgáltatni. A hat-óságok mind több esetben avatkoznak az áruforgalom menetébe. Gyakran a céhek torzsalkodása, a kontárok elleni harc és a kereskedők túlkapásai kényszerítik a Helytartó Tanácsot és a vármegyét e bonyodalmak kivizsgálására és a szükséges határozatok megalkotására. 1813-ban a dunaföldvári fazekas céh panaszkodik a kontárok és a kofák cserépedény kereskedése ellen.

40 Elmondják, hogy amikor leginkább tudnának kereskedni a vásárokon, akkor a városi és vármegyei hivatalnokok erőszakkal berendelik őket házukhoz kályhát javítani és sározni. Ha szép szóval nem mennek, akkor a piacról vagy a vásártérről bekíséri őket az illető uraság katonája. Ilyenkor gúnyolódnak a kontárok, mondván: „Vajon hova kísérik a fazekasokat? — Mire a másik: „Nem akarnak kályhát sározni". — A harmadik így szól: „Ha az ördög fazekassá tette, csak sározgasson." Miután a Helytartó Tanács leadta az anyagot a vármegyének, ez utóbbi pedig továbbadta a dunaföldvári úriszéknek, így a panasz kivizsgálás és a végzés is a fazekascéh érdekei szerint történt. Érdekességként idézzük az alábbi egymondatos úriszéki határozatot: „Hogy a könyörgök mestersége fenntartasson, és nékiek módjok lehessen az ő mesterségeket nagyobb tökéletességre vinni, az ő mesterségükhöz tartozó kereskedés mindazoknak, kik az ő mesterségükhöz nem tartoznak a jövő Mindszent naptól fogva az országos vásárokon kívül az afféle edények confiscatioja alatt eltiltatik ugyan, de úgy, hogy a könyörgök tartozzanak ezen városnak közönséget jóféle edényekkel, akár azt magok készítsék, akár pedig még most azt máshonnan szerezzék, az ő illendő árán provideálni, amelyet ha ők cselekedni elmulasszák, az efféle edényekkel való kereskedés, hogy a publikum ne szenvedjen kárt, fel fog szabadÁtani." E cirkalmas végzés a céhbeli fazekasok szakmai továbbfejlődésének ürügyén biztosítja a helybéli céh egyeduralmát, miközben felhívja figyelmét a jóminőségű edények folyamatos árusítására. 71