Levéltárügy múltja, jelene és jövője. VII. Levéltári Nap 2002. szeptember 3. - Tolna megye a dualizmus korában. VIII. Levéltári Nap 2003. szeptember 3. (Szekszárd, 2003)
Dr. Gecsényi Lajos: A magyar levéltárak és az EU
Württemberg szövetségi tartománnyal történő együttműködésre. Érdemes ezeket a témákat alaposan körbe járni, kidolgozni, még akkor is ha megvalósításukra nem azonnal kerül sor. A magyar levéltárügyben a pozitívumok mellett van azonban néhány olyan kérdés, amelynek megoldása éppen az uniós csatlakozás fényében kap különös hangsúlyt. Közülük négyet szeretnék kiemelni. Az első a levéltárosok - évtizedek óta vitatott - önazonosságának problémája, ami a levéltári munka és a történettudomány müvelése közötti látszólag feloldhatatlan elleniében ölt testet. Ismert tény, hogy a közép-európai országok egy részében történelmileg miként fonódott össze a 19. században a levéltári anyag gondozása és a történeti kutatómunka. A levéltáros-történészek tagadhatatlanul számottevően hozzájárultak az intézményrendszernek a tudományos-kulturális szférába történő történő integrációjához, egyúttal gyarapították a történettudományt. Ez a hagyomány napjainkban is jelentősen hozzájárulhat a levéltári munka színvonalának jobbításához, az intézményrendszer társadalmi tekintélyének, elfogadottságának erősítéséhez. Elvetése, felszámolása tehát nem célszerű még abban az esetben sem, ha az EU más tájain, más előzmények alapján „vegytiszta" levéltárosokról álmodnak. Annál kevésbé is van erre lehetőség, mert a hazai levéltárosok munkajogi feltételrendszere - az ún. kutatónap intézménye, a tudományos minősítés előmeneteli preferálása - kifejezetten támogatja ennek a szokásnak a továbbélését. Az viszont, hogy szakmai érvek alapján jogilag világosan kifejezésre juttassák, miszerint „a munkahelyen kívül eltöltött munkaidő" (kutatónap) a levéltári feladatrendszer szerves és számon kérhető része, már csak azért is kívánatos lenne, mert egyértelmű megvilágításba helyezné a levéltári anyag gondozása és történeti feltárása közötti megkerülhetetlen aláfölérendeltségi arányokat. Nem elválaszthatatlan az identitás kérdésétől a képzés. Szembe kell néznünk azzal, hogy a klasszikus, a történeti segédtudományokra épülő, egyetemi szintű oktatás, amely lassan egyedül álló lesz a kontinense, alapos tartalmi megújulás, korszerűsítés nélkül aligha felel meg a jövőben a közlevéltárak igényeinek. A 20. századi kormányzat- és intézménytörténet, a közigazgatási jog, a
