Évszázadokon át - Tolna megye történetének olvasókönyve III. (Szekszárd, 1990)

zel, ha csak ideiglenesen is, megmentették a pilótát a német fogságtól. (Az angol pilóta fényképét az MSZMP Tolnai Megyei Archívuma őrzi). A csoport néhány külföldi állam budapesti követségén keresztül több szekszárdi személy részére, akiket a bonyhádi gettóba hurcoltak el, menlevelet szerzett, s így megmenekültek a nácik karmaiból. A csoport feladatának tekintette az agitációt. A rendszeres információszerzés a szövetséges hatalmak magyar és német nyelvű rádióadásaiból történt. Főleg az angol rádiót hallgatták, de mint a front közeledett, egyre inkább a Szovjetunióból érkező adások hallgatására került sor. Néhány alkalommal sikerült a csendőrségtől is híreket szerezni, s jelentős volt az a tájékoztatás is, amit Pók Imrétől, a gemenci erdő és környékére kirendelt katonai egységek parancsnokhelyettesétől hallhattak. A megszerzett híreket főleg asztaltársaságuk körében terjesztették. A csoport nem rendelkezett röplapokkal, az agitáció eszköze az élő szó volt. A csoport legkockázatosabb vállalkozása 1944 augusztusában és szeptemberében, a németek támaszpontjául szolgáló őcsényi repülőtér felderítése volt. A feladat megkövetelte a Szekszárdon állomásozó csoporttól, hogy a szomszédos Öcsényben egy kisebb bázist szervezzen. Az összekötő — Pásztor Péterné azt a feladatot kapta, hogy olyan személyekkel vegye fel a kapcsolatot, akik a repülőtér körzetében teljesítenek szolgálatot, németellenesek. Három személyt sikerült megnyernie a repülőteret őrző magyarok közül, rendszeresen közöltek adatokat a repülőgépek számáról, azok fegyverzetéről, a repülőtér védelmét szolgáló fegyverek elhelyezéséről, a fegyverraktárak feltöltöttségéről. Az információkat Senye Sándor továbbította, egy névről nem ismert személy részére. Az adatok a szövetséges hatalmakhoz kerültek. A csoport vezetői kezdettől fogva igyekeztek fegyvert szerezni, elsősorban önvédelmi célra. A fegyverszerzésnek hosszabb időn át egyetlen lehetséges útja volt: Pók Imre. ,,Pók Imre hetenként egyszer, de volt rá eset. hogy hetenként kétszer is tudott fegyvert szerezni számunkra" — írta visszaemlékezésében Senye Sándor. A fegyvereket — többségük pisztoly és mintegy másfél tucat gyalogsági fegyver volt — a Mérey utca egyik pinceomladékában rejtették el. A fegyverszerzés másik forrása váratlanul nyílott meg a csoport előtt. Ez Horthy 1944. okt. 15-i proklamációjávai függött össze. Ez az alkalom cselekvésre ösztönözte a csoport tagjait. Senye Sándor katonai egyenruhát vett fel — tartalékos tiszt volt — s ezután Dániel, Pók és Ugor főhadnagy a bevonulási központba mentek és követelték az ott lévő fegyverek átadását. „Fellépésünk hatásos volt. Kinyitották a fegyverraktárt, ahonnan kiemeltük a szükséges fegyvermennyiséget és a megfelelő muníciót. A hátsó kerítésen átadtuk azokat a munkaszolgálatosoknak." 1944. október 15-én tehát volt elegendő fegyverük és lőszerük is, és voltak, akik esetleg használhatták is ezeket. A pillanatnyi helyzet is kedvező volt ehhez. De a támadásra mégsem került sor. Miért? Erre vonatkozólag idézzük Senye Sándort: „A szerepeket már kiosztottam, mindenkinek a zsebében annyi muníció volt, amennyit csak bele tudott tömni.(. . .) Révhegyi Iván al-