Évszázadokon át - Tolna megye történetének olvasókönyve III. (Szekszárd, 1990)

„Szekszárdon, f. é. május 20. napján a város belterületén lakó. zsidónak számított egyéneket a város belterületéről zárt külterületi lakásokba költöztettem, ahol ugyancsak zsidó házakban helyeztem el őket, éspedig úgy, hogy több családot egy közös házba telepítettem". A szekszárdiakat május végén — pünkösd vasárnapján — költöztették át a bonyhádi gettókba. Június végén a szekszárdi elmegyógyintézet betegeit szállították át Bonyhádra. A gettók tömegszállások voltak. A rendelet előírása szerint egy 4x4 méteres szobában legalább 4 személyt kellett elhelyezni. Ha az elhelyezett család létszáma kisebb volt, mint a szoba befogadóképessége, akkor akár 2—3 család is egy szobába került. Természetesen a zsúfolt lakásokban kellett elhelyezni azokat a holmikat is, amit a szerencsétlen sorsú emberek egyáltalán magukkal vihettek. Igaz, az alispáni rendelkezés kimondotta: „A gettóba összeköltöztetett zsidóság a magával vihető vagyontárgyak szempontjából nem esik korlátozások alá", de „célszerű, ha zsidók a gettóba csak a legszükségesebb felszerelési tárgyakat viszik magukkal. Ilyenek pld. alsóés felső ruházat a normális szükségletnek megfelelő számban, ágynemű, ágybetétek, matracok, tisztító felszerelések, evőeszközök és evőkészletek, főzőeszközök, konyhafelszerelési tárgyak, tüzelőanyagok, munkaeszközök, a gettó orvosi teendők ellátásához szükséges orvosi felszerelés stb." Az alispáni rendelet, ráépülve az 1 610/1944 M. E. sz. rendeletre kimondta, hogy a lakásukat elhagyni kényszerülő személyek csak a részükre kijelölt város-, vagy községrészben, utcában, vagy házcsoportban lakhatnak. A hatóságoknak a gettókról térképet kellett készíteniük. Ezeken színes íronnal fel kellett tüntetni azokat a város-, illetve községrészeket, vagy házcsoportokat, lakóépületeket, amelyek az összeköltöztetett emberek elhelyezésére szolgáltak. Ugyanakkor az egy-egy épületben elhelyezett személyekről névjegyzéket kellett készíteni, amely tartalmazta az ott elhelyezettek nevét, a férjezettek esetében a leánykori nevet is, a születési évet és annak helyét, az anya leánykori nevét, gettóba telepítés előtti lakhelyét, a foglalkozást és a szakképzettséget. Az így elkészített jegyzék egy-egy példányát el kellett helyezni a községi elöljáróságokon, valamint a főszolgabírói hivatalban. Ugyancsak kapott ebből egyet a területileg illetékes csendőrőrsparancsnok és a rendőrség is. E névjegyzékek többsége a háború időszakában eltűnt. A gettókból elhurcoltak pontos száma emiatt ismeretlen. A gettók zsúfoltak voltak. A levéltárban lévő forrásokban nem találtunk naprakész adatokat arra, hogy hány embert zsúfoltak össze. Egy keltezés nélküli, kézzel írott feljegyzés szerint: a dombóvári gettóban 740, a paksiban 881, a dunaföldváriban 443, a tolnai 3 házcsoportos gettóban 404, a hőgyészi két házcsoportos gettóban 483, a tamásiban 234j a pincehelyi két házcsoportos gettóban 261, és a bonyhádi két gettóban összesen 1344 személyt helyeztek el. Tolna megyében tehát