Évszázadokon át - Tolna megye történetének olvasókönyve III. (Szekszárd, 1990)

Déldunántúlon az ipari népesség tekintetében Baranya után második helyen következett Tolna megye a második világháború idején. A megye ipara meglehetősen „egyoldalas", azaz, a könnyű és az élelmiszeriparé volt a meghatározó szerep. Az üzemek termelése nőtt a háború alatt, emelkedett a munkások száma, nőtt a gépi kapacitás kihasználtsága. Tolna megye csak egy fémipari üzemmel rendelkezett, a bonyhádi zománcgyárral. Ebben a hagyományos, férfimunkást foglalkoztató üzemben ugrásszerűen megnőtt a női alkalmazottak száma, s arányuk elérte a 45 százalékot. Megdöbbentő az az adat is, amely szerint az üzemben alkalmazott 59 ifjúmunkásból 46 volt a nő. A fiúkat a hadseregbe és a frontra vitték. A háborús viszonyokra utal az az 1939-ben felvett jegyzőkönyv is, amely szerint az üzemi vagyon egyik jelentős tétele a 15 750 pengő értékű kézigránát volt — továbbá, hogy az üzemet hadiüzemmé nyilvánították, élére katonai parancsnokot neveztek ki, a tulajdonost pedig katonai szolgálatra vonultatták be. Ö is kikerült a frontra. Katonai fegyelmet követeltek meg, és létrehozták az üzemi fogdát is, ahova az elégedetlenkedőket, a fegyelmezetleneket rövidebb-hosszabb időre lecsukták. Az üzemtörténeti monográfia is említést tesz arról, hogy a háborús termelés a termelőberendezések korszerűsítését igényelte. A bővített géppark már alkalmas volt lőszerekhez gyújtószerkezet, valamint bombatár és bombaszárny készítésére is. Amint nőtt a hadiipari termelés, úgy esett vissza a békeidők terméklistáján szereplő áruk gyártása. Egyre kevesebb lett a zománcedény, a zománctábla, a horganyzott áru és az egyéb háztartási cikk. Az ipartörténettel nem foglalkozók számára valószínűleg érdekes, hogy a megye viszonylag fejlett villamosenergia-iparral rendelkezett. A megyében 58 község volt villamosítva, közülük 25-ben 1939—1944 között gyulladt ki a fény. A villamosenergia-termelő telepek kizárólag magánvállalatok tulajdonában voltak; volt részvénytársaság és egyéni forma is. Villamosenergia-átalakító telep közül négy kisüzemi, öt pedig magánvállalatok tulajdona volt. A legtöbb gyár a kő-, a föld- és az agyagiparban volt. Ezek voltak a megye gyáriparának „koldusai", a gyári állótőkének csupán 5 százalékát, a forgótőkének pedig mindössze 1,5 százalékát jelentették — és a megye gyáripara által termelt áru értékének is mindössze 2,2 százalékát állították elő. Alacsony volt a technikai színvonal' és nyomorúságos volt a munka, s emberhez nem méltók a munkakörülmények. A gyárak többségében nem volt gép, a téglát — pontosabban a vályogot — kézi erővel készítették. Érdekes megjegyezni, hogy Tolnában gyakran a fa- és építőanyagkereskedők voltak a téglagyárak tulajdonosai. Nehéz eldönteni miért csökkent a téglaipar termelése a második világháború második felében, miért volt csak 50 százalékos a kapacitás kihasználtsága? Talán azért, mert nem 83* 515