Évszázadokon át - Tolna megye történetének olvasókönyve I. (Szekszárd, 1978)

A REFORMKOR

falura továbbított körlevéllel juttatták el a községekbe a statútumot, ezekben a bíró kötelessége volt annak tartalmát ismertetni a lakossággal. Ez rendszerint a vasárnapi istentisztelet után megtartott falugyűlésen történt meg. Csak a század második felében, főleg II. József uralkodása idején honosodott meg az a gyakorlat, hogy a falusi jegyző beírta a rendeletet a ,,falu könyvébe" (így bármikor lehetőség nyílt annak megtekintésére, vagy ismételt felolvasására, megmagyarázására), egy példányt pedig elhelyezett a „falu tábláján", amely a mindenkori bíró, illetve (ahol már volt) a községháza előtt állt. A megyei igazgatás ..szívében" (a jegyzői hivatalban) a század második felétől kezdődően már „együtt tartották" és külön kezelték a statutumanyagot, sőt a szolgabíráknál is kéznél volt ezek gyűjteménye. A megyei statútumok tartalmilag rendkívül sokrétűek, átfogják a megyei tevékenység valamennyi területét — főképp a század első felében. A negyvenes évektől kezdve, amikor a Helytartótanács munkája már szervezettebbé vált és irányító tevékenysége is egyre újabb (addig helyi hatáskörbe tartozó) ügyekre terjedt ki — a statútum forrása is kezdett elapadni. A század második felében már sok olyan év volt, amelyben a megye nemessége egyetlen statútumot sem alkotott. A statútumok tematikai körét számbavéve, ilyen normákban intézkedett a megyei nemesség az adófizetéssel kapcsolatos szabályokra : statútumban kapták meg a pusztaközségek új telepesei az 1—2—3 évre szóló adómentességet. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a megyei nemesség meglehetősen szűkmarkú volt a pionírokkal szemben, hiszen az 1723-as országgyűlés (103. tc.) hat évi adómentesség megadását írta elő a telepesek részére. Statútumban tiltotta meg a megyei közgyűlés — nyilván konkrét tapasztalat alapján — a telepesek korai adóztatását, ugyancsak ilyen formában határozta meg — rendkívül árnyaltan — az adókivetéssel kapcsolatos alapelveket. De statútumban intézkedett a megye a hadsereg által erősen sanyargatott Duna menti települések adójának csökkentésére, az adóterhek arányosítására; arra, hogy jégkár esetén mennyivel lehet csökkenteni a károsult községek hadiadóját, vagy hogyan és milyen határidőre kell beadni az adómérséklési kérelmeket. Különös gondot fordított a megye a jobbágy telkekre szorult nemesek adófizetésének szabályozására: ezek személyük után természetesen adómentességet élveztek, sőt mentesültek a rendkívül terhes fuvar- és beszállásolási kötelezettség alól is, bár ez a mentességük — a kényszerítő körülmények hatására — hamarosan megszűnt. Amint azonban a megyére nehezedő teher enyhült, a közgyűlés ismét felére csökkentette az egytelkes nemesek adóját, végűi szinte jelképes összegben határozta meg az állammal szemben fennálló kötelezettségeiket. A korabeli rendelkezések között jelentős a limitációk száma: az élelmiszerárak és napszámbérek, az aratórész, valamint a cselédek éves bérének szabályozása teszi ki a rendelkezések többségét. E statútumok adatai rendkívül értékesek a helytörténeti kutatás számára, megmutatják egyebek között, hogy hogyan terebélyesedett ki a megyében a céhesipari tevékenység (a húszas években kiadott árszabások már a kosárfonók, szűrszabók stb. termékeinek árát is maximálják; ezek az adatok az előző limitációkból még hiányoztak, mert ilyen jellegű kézműipari tevékenység nem volt a megyében). De az árszabások tükrözik azt is, hogy milyenek voltak a piaci viszonyok, a kereslet és kínálat „játéka" hogyan befolyásolta a termékek árát. A limitációk azonban gyakran leleplezik a nemesség osztályönzését is. Az aratórész megállapítását például emiatt végezte el a közgyűlés mindig júniusban (nem egyszer csak július elején), akkor, amikor az aratás már küszöbön állt, vagy éppenséggel meg is kezdődött: így a termés-