Évszázadokon át - Tolna megye történetének olvasókönyve I. (Szekszárd, 1978)

A REFORMKOR

kilátásoknak és a pillanatnyi földesúri érdeknek megfelelően dönthetett arról, hogy a kora tavasszal leszerződött arató- és cséplőmunkások tulajdonképpen mennyit is kereshetnek. A megye földbirtokosait ugyanez a szellem vezette kötetünk III/65. sz. forrásként közölt statútumának megalkotásánál is: január elsején a béresek nagy része már munkába állt, a megyei közgyűlés mégis csak január 8-án szabályozta bérüket, majd — a statútum érthetően kedvezőtlen fogadtatása miatt — egy héttel később már úgy döntött a nemesi közösség, hogy „az engedetlen szolgákat — akik nem akarnak a limitációban rögzített feltételek szerint szolgálni — be kell fogni és börtönbe kell vetni őket". Nagy gondot fordított a megye a jobbágyköltözés szabályozására is, még a megyei hajdúknak is egyik legfontosabb feladata volt az, hogy gondosan tartsák szemmel a parasztokat, fürkésszék ki, hogy az elviselhetetlen terhek vagy az állandó" megaláztatás alól melyik akar úgy kibújni, hogy „átfut másik megyébe", új földesurat, kedvezőbb feltételeket keresve magának. Ezeket őrizetbe kellett venniök. Sok megyei statútumnak a közbiztonság megszilárdítása a tárgya, „az tolvajoknak kigyomlálása" és „az utazók bátorságának" (biztonságának) megteremtése. E rendelkezések tilalmazzák a rablók támogatását, étellel, itallal, szállással való ellátását és rendszerint azt is előírják, hogy a haramiák üldözésére köteles mindenki fegyvert fogni, „felkelni". A közbiztonság megteremtésére, illetve megszilárdítására irányuló egyéb statútumok előírják a községeknek egymás kölcsönös támogatását, a gyanús járó-kelő népség úti-leveleinek ellenőrzését, az éjjel-nappali őrködést (ennek személyi és anyagi feltételeit azonban a megye ebben az időszakban még nem tudta biztosítani, így a helyesen megfogalmazott követelmények többnyire megmaradtak a jámbor óhajok szintjén). A 41. sz. forrásunk azonban arról is tanúskodik, hogy még az élet- és vagyonbiztonság megszilárdításában sem volt a megye nemessége mindig egységes: a földesurak egy része jogtalanul gyakorolt vérhatalmat a jobbágyok felett, a gonosztevőket azonban néha nem büntette meg, hanem — a középkori gyakorlatnak megfelelően — kiegyezett velük és bizonyos összeg lefizetése után szabadlábon hagyta őket. Forrásaink tanúsága szerint a megye nem elégedett meg a megtörtént bajok orvoslásával, hanem esetenként törekedett azok elkövetésének meghiúsítására is: a megyei karhatalom parancsnokának ezért kellett gyakran ellenőriznie a potenciális „lókötőket" (jószágtolvajokat), a gulyásokat és a többi barompásztort, de ez a megelőzésre törekvés nem egyszer túlzásokra is ragadtatta a megye nemesi közösségét. A magyar közvéleményben és történettudományban hosszú ideig élt az a tévhit, hogy a megyei tisztségviselők ingyen szolgálták a közösséget, nem kaptak még fizetést. Ezt világosan cáfolja az a számos statútum, amely a tisztségviselők fizetésére, illetve napidíjára rendelkezik. Előfordult az is, hogy a megyei közgyűlés visszaható hatállyal emelte fel a tisztségviselők illetményét. De rendkívül érdekes az a rendelkezés is, hogy a nagybirtokos jószágkormányzói, gazdatisztjei a közgyűlésen, bírósági ülésszakon stb. . . való részvételük napjaira (a fizetett tisztségviselőkhöz hasonlóan) olyan nagyságú — 3 forintos — napidíjat kaptak a megyei pénztárból, amilyen összegért egy jobbágynak vagy zsellérnek 15 napszámot kellett dolgoznia. Ugyanilyen tanulságok levonását teszik lehetővé azok a statútumok, amelyek a gyűléseken részt vevő nemesek közköltségen történő ellátására intézkednek. Ha mindezeket egybevetjük más történeti források adataival (pl. Udvari öregbírájának számadáskönyvével), amelyek tanúsítják, hogy a „szolgálati úton" járó megyei embereket a falvaknak kellett ellátni ingyen borral, élelem-