Évszázadokon át - Tolna megye történetének olvasókönyve I. (Szekszárd, 1978)

A REFORMKOR

Buda visszafoglalása és az európai hatalmak Szent Ligájának katonai sikerei döntő fordulatot hoztak a Sárvíz-, Kapos-, Duna-vidék népének életébe is: Badeni Lajos csapatai még 1686-ban elfoglalták Simontornyát és Tolna megye területe felszabadult a másfél százados török iga alól. A felszabadítás azonban nem hozott — nem is hozhatott — megnyugvást: Székesfehérvár, Sziget. Kanizsa vára még évekig török kézben maradt (a felszabadító háború időszaka lényegében az 1697-es zentai győzelemmel zárult le), és addig a nagy történelmi vihart átvészelt gyér számú lakosságnak kellett eltartania az ország területén lévő nagylétszámú hadsereget (mert a zsoldosokat ekkor már nem egy hadjáratra fogadták fel). így elviselhetetlenné vált a lakosság nyomora és kiszolgáltatottsága. A bajokat növelte, hogy nem is volt a megye területén szervezett társadalmi-politikai erő, amely a népességet az erőszakoskodásoktól meg tudta volna védeni. Jóidéig még földesurai sem voltak a parasztságnak: a fegyverrel visszaszerzett országot a bécsi udvar saját birtokának tekintette, a hírhedt Űjszerzeményi Bizottság (Neoacquistica Commissio) csak akkor adta vissza a régi tulajdonosnak birtokát, ha okmányokkal tudta bizonyítani tulajdonjogát és képes volt megfizetni a fegyverváltságot (jus armorum vagy jus Turcicum), ez többnyire hatalmas összeg volt. amelyet a kamara állapított meg, hogy a földesúr maga is hozzájáruljon a török kiűzésének költségeihez. A mágnások a Habsburgok hű támogatói, könnyebb helyzetben voltak: ebben az időszakban szerezte meg megyénk területének csaknem felét hg. Eszterházy Pál (az ország akkori nádora); de ekkor kapta meg a simontornyai uradalmat több évtizedes ,,hű szolgálatáért" vegyes adományként (40 000 forint lefizetése után) gr. Styrum-Limburgh Miksa is. Az új földesurak természetesen minden követ megmozgattak azért, hogy birtokaikra az ország más részeiről vagy idegen országokból jött parasztokat telepítsenek le és e törekvésükben az újjászerveződő nemesi közösség is támogatta őket. Az erőfeszítések azonban nem hoztak tartós sikert: a nyomasztó adóteher, a szomszéd Baranyával folytatott évtizedes „határviták" és az ebből adódó kettős adózás, valamint egyéb okok miatt, virágzó települések egyik évről a másikra elnéptelenedtek, fokozta a bajokat a gyér számú nemesség megosztottsága, a klikkek éles harca, majd a Rákóczi-szabadságharc hadieseményeivel együtt járó pusztulás. Ezért a török kiűzése után a konszolidáció mintegy negyed századot késett, e változatos 25 év történetéről „vall" az Olvasókönyvünk III. részében közölt első tizenhét forrás. A III. rész többi dokumentuma a „második honfoglalás" történetét, eseményeit mutatja be az olvasónak, megyénk fejlődésében ugyanis a XVIII. századot joggal lehet így nevezni. E hőskorszak fő jellemzője, hogy nem egészen egy évszázad alatt az ország, sőt Európa különböző területeiről idetelepült lakosság gyökeret eresztett, benépesítette a hosszú török uralom idején elpusztult településeket. A század elején alig 3000—4000 lélek élt Tolnában, a II. József által végrehajtatott népszámlálás pedig már több mint 133 000 embert talált a megyében. Ez az egy adat önmagában is érzékelteti azt a hatalmas utat, amelyet Tolna megye a század során megtett. Ez a lakosság azonban nemcsak megtelepült, hanem új hazát is teremtett : virágzó mezőgazdaságot, fejlett állattenyésztési, növénytermesztési és szőlőkultúrát honosított meg a tolnai dombok között és