Szekszárd város történeti monográfiája I. (Szekszárd, 1989)

SZEKSZÁRD KORAI TÖRTÉNETE - A rézkor

durva és vastagfalú edények mellett, magas művészi érzékről tanúskodó formavilágú, milliméternyi falvastagságú edények töredékeinek tömege lát napvilágot a feltárásokon. Talán a legszebb darabok közé sorolhatjuk a kecsesen megformált „csőtalpas tálakat", melyek lesimított felületén a geometrikus festett minták gazdag változatait találjuk. A sötétszürke, fekete edényeken a vörös és fehér színeket használó készítők talán nemcsak díszíteni akarták edényeiket, hanem talán egy jelrendszerben gondolkodó jelentések sorát is közölték népükkel. Ma ezeket a jeleket feloldani már nem vagyunk képesek, de a szigorú „rend", mellyel alkalmazták, talán erre enged következtetni. Szekszárdon a csatári dombok szelíd lankáin, a megyeháza területén, vagy a Vörösmarty utcában előkerült telepnyomok és temető-részletek, mind megannyi bizonyítékai itteni életüknek. A RÉZKOR Új anyag jelent meg az emberiség történetében: a fém. „Kohászati" tudással még nem rendelkeztek, de a természetben „termés" állapotban fellelhető fémek közül felismerték az aranyat és a rezet. Ezeket kalapálással (mechanikus úton) állították elő. Először - a termelhető mennyiségnek megfelelően - ékszereket, s csak jóval később készítettek eszközöket is e fémből. Lényegében a fémművesség kezdetei már a középső neolitikumban kialakultak, ám tömeges és általános fémhasználatról csak a rézkorban beszélhetünk. A Kárpát-medencében ezen új anyag megjelenésével új népességek dél felőli beáramlásával is számolnunk kell. A Duna-Tisza közén jól körül határoható e mozgás a bodrogkereszttúri művelődés területén. A Dunántúlon sokkal bonyolultabb e kor megítélése. Az bizonyosnak látszik, hogy a balkáni Vinca kultúra késői szakaszának hatásai fellelhetők az ún. balatoni csoport hagyatékában,

8 de ugyanúgy megtalálhatók a lengyeli kultúra késői elemei is. Mindebből következik, hogy a balatoni csoport elnevezést a különböző eredetű népességek és népcsoportok összefoglaló neveként értelmezzük csupán. Ennek ellenére meg kell jegyeznünk, hogy e korszak kérdőjeleinek feloldására, megnyugtató megoldására aligha vállalkozhatunk. A korábban megtelepedett életmódot folytató, földművelő népek mellé valószínűleg állattartók is érkeztek, s ez a helyenként bekövetkezett életmódváítozás elég nehezen érhető tetten. Az azonban biztos, hogy bővült a fémek - arany, réz, - használatának köre. Szekszárd környékén tovább bonyolítja a valóság megismerhetőségét, hogy csupán egyetlen, bizonytalanul értékelhető agyagbögre ismeretes - talán sírból - a balatoni csoport hagyatékából, a Táncsics Mihály utcából. Kísérő anyag, vagy megfigyelt jelenség nem áll rendelkezésünkre. Ennek ellenére gondolhatunk arra, hogy a lengyeli népesség a korai rézkorban még tovább élt területünkön, s végül is semmi nem indokolja „eltűnésüket", ám jelen ismereteink kevésnek bizonyulnak a megnyugtató felelet megadásához. E korai fázis után - jól lehatárolhatóan az i. e. 2100 tájékán - gyökeresen megváltozik a helyzet. A temetőkben egyre kevesebb lesz a csontvázas sír, helyette a hamvasztásos temetkezések kerülnek előtérbe. Az anyagi kultúra emlékanyaga is merőben más alapokon nyugszik. A jelenségek mögött lehetetlen nem észrevennünk olyan új népelemek mozgását, melyeknek gyökereit ne tudnák figyelemmel kísérni a Balkánon keresztül akár Anatóliáig. Egyértelműnek tűnik, hogy ez az új népesség, vagy inkább több hullámban érkező csoportok sora, állattartó életmódot folytató, pásztorkodó. A velük érkezett új hatások, új elemek szinte az egész Kárpát-medencét kitöltőén, a helyi kulturális hagyatékkal együttesen egy új művelődést, a bádeni (péceli) kultúrát hozzák létre.

9 Jól ismert és fontos leletegyüttes a Szekszárd-alsóvárosi temető területén előkerült telepanyag. Az összesen nyolc helyről begyűjtött bádeni kultúrás magasfülű bögrék, bekarcolt díszű edények töredékei, orsógombok, valamint rézfegyverek jelzik, hogy ebben az