Szekszárd város történeti monográfiája I. (Szekszárd, 1989)

SZEKSZÁRD A FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC, VALAMINT AZ ÖNKÉNYURALOM ÉVEIBEN (1848-1867) - Művelődési körkép

dó egyház a községivé alakítás mellett állt. Rajtuk kívül a kiegyezést követő években három oktatási intézmény működött a városban: a két magánkézben lévő leánynevelde, Mayer Antalnéé a Széchenyi utcai bérleményben, és a hamarosan megszűnő, Pázmány Györgyné-féle. A katolikus alapnevelési egylet alapítványi tőkéből, 1868 után szerény állami támogatással működtette a harmadikat, az ország egyik legrégibb, a Fröbel-féle foglalkoztatási elvek alapján szervezett mintaóvodáját.

320 A város oktatási rendszerének későbbi előrehaladása szempontjából igen fontos körülmény volt, hogy Szekszárdon kezdettől fogva éltek jól képzett pedagógusok. A három felekezeti iskola közül a belvárosi katolikus elemi volt rangban és nagyságban az első. Főelemi iskola volt négy fiú- és két leányosztállyal. Az újvárosi fiókiskolát már a város tartotta fenn. A 70-es évek elején 8 római katolikus tanítót alkalmaztak: 4 belvárosi fiútanítót, két leánytanítót, s kettőre bővítették az újvárosi tanítók számát. A belvárosi főelemi költségeit három forrásból fedezték: az alapítványi uradalom tartotta fenn az iskolaépületet, 10 öl kemény hasábfát és lakást biztosított a tanítóknak; emellett a katolikus egyházközség pénztárából fizették a fiútanítók bérének kétharmadát, 333 ft 40 krajcárt évente. Ezt egészítette ki 500 forintra a bor- és búzajavadalom, amit az uradalom dézsmából fizetett volna a tanítóknak, amit azonban a város már korábban megváltott a közalapítványi pénztártól 166 ft 30 krajcárért. A község még 160 négyszögöles veteményeskertet adott. Az úrbéri viszonyok felbontása után létesült leányosztályok tanítóit, s az újvárosiakat az egyházközség pénztárából fizették, tőle kaptak lakást, amit az uradalom tűzifával pótolt ki. A két református tanító ugyancsak 500-500 forint fizetést kapott, meg lakást és házikertet, természetbeni juttatások helyett még 300 forintot. A két zsidó tanító összesen 1200 forint évi bért, juttatások nélkül.

321 Az 1869 nyarán megejtett szavazáskor a százados közgyűlés nyilván abban reménykedett, hogy a községi iskola megszavazása fejében a minisztériumtól anyagi segítséget fognak kapni, mindenekelőtt az uradalom által viselt költségek átvállalásához. így viszonylag olcsón megszabadulhattak volna az uradalmi gyámság egyik nevezetes maradékától is. Máskülönben semmilyen fedezete nem volt a községivé nyilvánításnak. Az 1868. évi 37-ik (népiskolai) törvény meghatározta a tanítói fizetések és juttatások alsó határát, a tanulók számához viszonyítva a tanítók számát, s az iskolák felszereltségét, sőt a községek lélekszámához mért kívánatos iskolatípusokat is. Ezekből hivatalos retorziók nélkül lefaragni nem lehetett. Másfelől azonban azt is megszabta a törvény, hogy a községi iskolák fenntartására kivethető pótadó sem lehet több, mint az állami egyenes adó összegének 5%-a. Az 1869-es és az azt követő két rossz elemi csapásos évben a mezőváros nem tudta volna fedezni ezeket a terheket az 5%-ból. Ezért egy nagy létszámú, 24 tagú küldöttség indult 1870 áprilisában Pest-Budára abból a célból, hogy kipuhatolja, átveszi-e az állam az uradalom, mint a helybéli iskolák javadalmazója után a katolikus tanítók fizetését, vagy hozzájárul esetleg a községre kivethető pótadó viszonylagos 5%-os felső határának megemeléséhez. A küldöttség Bocsor Antal prépost, Pap Antal református prédikátor és Leopold Sándor vállalkozó, a zsidó hitközség elnöke és a város „cultus elöljárója" vezetésével nem járt sikerrel. A minisztérium álláspontja az volt, hogy a város és az uradalom viszonyát az úrbéri pernek, s az előkészületben levő, 1871. évi 18-ik (községi) törvénynek kell rendeznie. Az 5%-ot nem volt hajlandó felemelni a miniszter.

322 A mezőváros vezetésének függetlenségre való elszántságát bizonyítja, hogy az állam negatív válasza, s a rossz évek során megcsappant költségvetés ellenére az 1871. év márciusában felállított községi iskolaszék újra megszavazta a községivé nyilvánítást. A katolikus közösség vezetőinek már idézett ellenálló nyilatkozata után 1872 márciusában minden felekezetet köteleztek, hogy saját iskolaszéket állítson. Itt azok a kisebb közösségek kerültek szorítóba, akik a községi iskola mellett szavaztak, de nem állt mögöttük külső gazdasági támasz. Az izraelita hitközség 1872 áprilisától át akarta adni iskoláját - voltaképpen a megszavazott határozat alapján - attól kezdve fizesse a tanítókat a község. A kérelmet természete-