Szekszárd város történeti monográfiája I. (Szekszárd, 1989)

SZEKSZÁRD A FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC, VALAMINT AZ ÖNKÉNYURALOM ÉVEIBEN (1848-1867) - A filoxéra megjelenése és a mezőgazdaság átalakulása

7. tábla: A Tolna megyei szőlőterületek alakulása Év 1720 1780 1828 1850 1895 1913 1935 hektár 95 1710 6200 13 478 16546 18 041 13 678 Mehrverth Ignác 1872-es szekszárdi adatai valószínűleg az adókataszterből származnak: 2640 kh 852 • öl; 1910-ben 3369 kh szőlőt írtak össze. A terjeszkedés a korábbival szemben a völgyek és hegyek szoknyái felé húzódik. A legjobb, meredek fekvésű földeket, s a legrosszabb hegytetőket a máig látható akácosok foglalták el.

130 Az új művelés új eszközkészletet igényelt. A hatvanas évek végén Szekszárdon már „általánosan ollóval metszettek".

131 Az oltással a kacorkés terjedt el. A soros művelés lehetővé tette az ekekapa és a tolókapa alkalmazását a szőlőben. A megnövekedett mennyiség és borkezelési mód szükségessé tette a darálót, vagy szőlőzúzógépet a hosszadalmas taposás helyett. Vasprések jelentek meg a présházakban. Átalakult a borkezelés. A kádban kiforralt must technikáját Entzék még csak Augusz Antal mintagazdaságában figyelték meg. A többség a többszöri fejtés ősi pannon eljárását követte. A szénkénegezőgépek lassan használaton kívül kerültek, de a permetezés állandó feladattá lett, s a szivattyús háti permetezőgép általános munkaeszközzé. A vegyszerek és ipari termékek alkalmazása a földműveseket a korábban használt egyszerűbb vaseszközökön kívül is fogyasztóvá tette a termelésben, - s ez bizonyos területeken kiterjedt az életmódra is. A technikai fogékonyság és fogyasztási szokások azonban itt is érintetlenül hagynak, sőt felélesztenek hagyományos elemeket. Ahogy a kölcsönfelvétel és a felújítás munkaszervezete még életben talált közösségi formákra támaszkodhatott, a nagy értékű, ipari eredetű felszerelések közös birtoklása is általános volt. A vasprések, darálók - akár gabonatermő vidékeken a vetőgépek és szélrosták - a felújítás után elvált részcsaládoknál is gyakran szerepel közös tulajdonként. Sőt, a legarchaikusabb közösségi formákat éltető gazdag fölsővárosi gazdák leltáraiba jelennek meg leghamarabb a teljes korszerű felszerelési készletek, ami összecseng a Sárköz református falvainak szervezeti konzervativizmusával és technikai fogékonyságával.

132 A fajtaváltások az állattenyésztésben A XX. század elején a szarvasmarha-állomány lassú növekedése mögött is lényeges minőségi változások húzódtak meg. Az 1872-ben a városból az ott „uralgó" marhavész idejére kitiltott három rideg falka magyar fajta volt még.

133 A marhavész után a lecsökkent állományt már nagyrészt a pirostarkával pótolták. Az ökörfogatok, amelyek a sík területeken, pl. a szomszédos Őcsényben is fenntartották a magyar fajtát, a város gazdaságában alárendelt szerepet játszottak. 1895-ben Szekszárdon a 408 lófogattal szemben 17 ökör- és 2 tehénfogatot írtak össze - Tolnán 143:114 az arány. Szekszárdon a szarvasmarha-állománynak ugyanez évben már több mint a fele (57,5%) volt színes. (MKO Mezőgazd. statisztikája 1.196.1.) A megye 1895-ös hasonló arányai és a városban megszűnt ridegtartás alapján feltételezhetjük, hogy Tolna megye fajtaarányait követte továbbra is Szekszárd: a megyében 1881-ben 36,5 % volt pirostarka, 1895-ben 60,05%, 1911-ben 87,1%. (A 8. és a 9. táblázatban jelzett források alapján.) A fajtaváltás tehát itt is lezajlott - akár a szalontai típusú, „magyarhoni fajbeli sertés" és a mangalica között. A korszerűsödést itt is az 1895-től kezdődő, 1910-es évekig elhúzódó sertésvész gyorsította fel, amely az állomány csökkenésében hagyott nyomot még 1911-ben. A racka juh eltűnésével viszont a szekszárdi juhtartás is megszűnt gyakorlatilag (lásd a 8. táblázaton). Az egy gazdaságra eső baromfiak száma is a megyei átlag alatt volt 1895-ben - ezután az országos tendenciának megfelelően valószínűleg itt is lényegesen szélesebb körben terjedtek el a szárnyasok. A méhészegylet még 1893-ban almáskertet vásárolt