Szekszárd város történeti monográfiája I. (Szekszárd, 1989)

SZEKSZÁRD A FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC, VALAMINT AZ ÖNKÉNYURALOM ÉVEIBEN (1848-1867) - SZEKSZÁRD A DUALIZMUS KORÁBAN (1867-1918)

Egy év ügyei a századosi gyűlés előtt Igazságtalanok lennénk azonban, ha csupán a századosi testület jogkörének rovására írnánk a működésében észlelhető, érdektelenségtől kísért tehetetlenséget. A testület nemcsak jogkörét örökölte a rendi időszakból, hanem azokat a viszonyokat is, amelyek ügyeiben döntenie kellett volna. Ezek pedig sokkal nehezebben mozdultak meg, mint a százados urak vagy az ő hatáskörüket megszabó jogszabályok. Érdemes az egyik korai, 1869-es évben a századosi gyűlések munkáját főbb témáiban áttekinteni, hogy helyzetét és az örökölt viszonyok jellegét jobban megértsük. Mint látni fogjuk az itt tárgyalt kérdések önmagukban véve egyáltalán nem érdektelenek: A testület kibővítése Az 1869-es év első, január 5-i gyűlése éppen Orbán György bíró javaslatával kezdte munkáját. A 29 új századost majd csak decemberben választják meg a mezővárosi tisztújításkor, amikor a törvényes gyakorlatnak megfelelően évente választott bírót is. Orbán György bírót ettől kezdve 1873-ig, a nagyközséggé alakulásig minden évben megválasztották. A zászlóaffér Még erre a hónapra esett az országgyűlési választás, s az ennek során történt, január 14én az úgynevezett zászlóaffér tárgyalása. Az „affér", amely pár napra felrázta a várost közönyéből, tömören jellemzi is a kisváros politikai viszonyait. Szluha Benedek a kerület függetlenségi párti országgyűlési képviselőjének újraválasztása nem követelt korteseitől nagy erőfeszítést és a választási lakomára hivatalos személyeken kívül kevés polgárt érdekelt. A Szluha-párt zászlaját - talán csak a langyos közszellemnek megfelelő hanyagságból - ki is tűzték még a választás megtörténte előtt a városház homlokzatára. A város azonban nem szavazott egy pártra a megyei hivatalnokokkal. A szabadelvű megye képviseletében, úgy is mint a város főhatósága, az alispán átiratot küldött a városházára, amelyben követelte a „baloldali" lobogó levételét. A sérelmesnek tartott átirat hatására megtört a közöny, s a századosok ritka nagy számban jelentek meg a gyűlésben. Akinek a városban függetlenségi párti zászló ellen kifogása lett volna, nem jutott szóhoz, s a hirtelen felforrósodott hangulatban ez nem is lett volna ajánlatos. A gyűlés azonban így is két pártra szakadt. Az egyiket Sánta István százados ügyvéd képviselte, aki 1868-ban a mezővárosnak első választott bírája volt, majd a város szőlődézsma-megváltási ügyeit intézte, a város iránti feltétlen elkötelezettséggel és kitűnő taktikai érzékkel az alapítványi uradalommal szemben. Ő az alispán követelését alkotmányellenesnek tartotta, hiszen „a zászlót Szekszárd város közönségének nagy többsége tűzte ki..." Érvelésének ennél is érdekesebb a második fele, amelyben a város és megye politikai ellentétén túl, egy a város minden ügyével összefonódó hagyományos feszültség tűnik elő: „...a pártoskodást nem az ellenzéki párt kezdte, hanem a megyei tisztviselőség és pedig vallásfelekezeti viszályok szándékolt megkísérlésével". Hogy ez esetben milyen felekezeti viszályokat látott érdemesnek felszítani a megye, a forrásokból nem deríthető ki. A szekszárdi katolikus Alsóvárosnak épp olyan radikális 48-as hagyományai voltak, mint a református Fölsővárosnak, vagy az akkor még szerényebb súlyú zsidó közösségnek. Az uralkodó politikával és a megyével való szembenállás volt talán éppen az az egyesítő mozzanat, amely a más téren széthúzó felekezeteket képes volt alkalmanként egyesíteni. A zendüléssel fenyegető hangulatban a zászló levétele mellett Albanich György százados borkereskedő mert felszólalni. Neki is szüksége volt arra, hogy a függetlenségi ügy melletti elkötelezettségét 48-as múltjára hivatkozva igazolja - mint akit 1849-ben vérbíróság elé