Szekszárd város történeti monográfiája I. (Szekszárd, 1989)

SZEKSZÁRD A RÓMAI KORBAN

V. Péterfi Zsuzsanna Szekszárd a római korban Nehéz egy város adott korbeli történetét megírni, ha oly kevés adat áll rendelkezésünkre, mint Szekszárd római kora esetében. Mondhatjuk ezt akkor is, ha néhány leletmentésből származó és egyéb számos, véletlenszerűen előkerült leletanyag mellett innen került elő a méltán híres szekszárdi szarkofág, melyet ma a Magyar Nemzeti Múzeumban őriznek. Adataink hézagossága a terület kutatatlanságának, az ásatások hiányának köszönhető. A város területére is vonatkozó, összefoglaló, tudományos igényű munkát, mely a római kort is magában foglalja, eddig csak a múzeumalapító Wosinsky Mór

1 nagy monográfiájajelentette, ami a múlt században jelent meg. A Dunántúlon élő kisebb-nagyobb kelta törzsek az i. e. I. század közepén kerültek elsősorban kereskedelmi jellegű kapcsolatba a rómaiakkal. E terület provinciává való szervezésének kezdetét i. e. 12-re tehetjük. Augustus császár hozta létre Illyricum néven azt a császári provinciát, amelybe beletartozott a majdani Dalmatia és az i. sz. 8-tól már Pannónia provinciának nevezett terület. A rómaiak megszálló politikájának célja elsősorban a birodalmi határok biztosítása volt az Alpoktól északra, ami csak Európa két nagy folyójának, a Dunának és az Elbának, illetve később a Dunának és a Rajnának birtokában vált lehetségessé. Nem kevésbé volt fontos a Száva-völgy birtokbavétele a szárazföldi, mégpedig a Görögország és Kisázsia felé irányuló közlekedés biztonsága érdekében. A hadseregellátás, az áruszállítás, a biztos összeköttetés a tartományok között, az ókori technikai feltételek mellett leginkább vízi úton volt megteremthető.

2 Ez a tény, s hogy Pannónia egyben határtartomány is volt, a provincia hadászati, katonai jelentőségét csaknem a római uralom végéig biztosította. Pannónia birtokbavétele először a Dráva-Száva közének, majd a Borostyánkőút mentének (a Dunántúl nyugati részén húzódó, Aquileiát Carnuntummal összekötő útvonal), s végül a Dunántúl még fennmaradó részeinek katonai megszállásával kezdődött. A hódítás igen jelentős katonai erők felvonultatásával járt. Elsősorban a Dráva-Száva köze volt a bennszülött lakossággal vívott véres csaták színhelye. Kivételt csupán a mai Dunántúl területe képezett, ahol a katonai megszállás valószínűleg békés úton zajlott le. A már birtokba vett területeken lassan megindult a közigazgatás megszervezése. Az itt élő bennszülött lakosságot ún. „civitas peregrina"-kba, adminisztratív egységekbe osztották. A felügyeletet felettük kb. a IL század elejéig katonatisztek látták el, mint a civitasok praefectusai.

3 Tolna megye területén a kelta Hercuniates törzs élt. Az itt létrehozott civitas peregrina is innen kapta a nevét. Idővel ezeknek a bennszülött közösségeknek az irányításába bevonták a törzsi előkelők rétegeit is, akik lassan maguk is a római uralom részeseivé váltak, életmódjukban is alkalmazkodva az új igényekhez. Az árutermelésbe, pénzforgalomba való bekapcsolódásuk is segítette a régi törzsi keretek felbomlását, az új, romanizált életforma kialakulását. Azonban ez a fejlődési folyamat a provinciában vidékenként eltérően alakult. Gyorsabb volt, ahol a kereskedők korán megjelentek, letelepedtek, ahol legio-táborokat létesítettek, illetve a kiszolgált legionáriusok számára városokat alapítottak. Ilyen volt elsősorban a Borostyánkőút mente, majd később a Duna-menti limes-táborok kiépülésével bekapcsolódott ebbe a kereskedelmi vérkeringésbe a tartomány keleti része is.