Szekszárd város történeti monográfiája II. (Szekszárd, 1989)

SZEKSZÁRD IPARA - Kisipar

A legmenőbb úri szabók: André István, Emődi Benő, Fájth Ádám, Friedmann József, Karászi Ferenc, Koszorú Imre, Márkus István, Názer Lajos, Rózsa Ödön,

116 Sápszky Andor,

117 Schmieder Ferenc, Simon Ferenc, Tóth István, Traubert Imre és Zsigmond Ferenc; náluk teljesülhetett be a mikszáthi példakép a szabóról: „Nagyszerű mesterség... a rossz derekat kiigazítom, a lejtős vallókba férfiasságot öntök. - Fejős Emmát, a pesti szabásznőt alkalmazó Müller Albertnét, Németh Erzsébetet. Pozsgai Ilonát, Steig Júliát és Vinkovics Máriát tartották a legnépszerűbb női szabóknak. Szíjgyártók (nyergesek) A napjainkban újjászülető bőrdíszműves és szíjgyártó mesterségnek hat jeles képviselője működött Szekszárdon. Valamennyi szakma közül talán a legszerényebb szerszámkészlettel alkották meg remekműveiket. Fatuskóhoz hasonlító ülőalkamatosság, az ún. küsü vagy csikó, fasablon a vadásztáska mintázatának elkészítéséhez, varrásjelző rádli és szakító cirkli alkotják nagyjából a mester munkaeszközeit. Van, aki nem is tud e mesterségből megélni, ezért kocsifényezést vállal, s ha tehetősebb: gabonacséplési idényben cséplőgépet bérel s azzal dolgozik. Legfeljebb egy segéd szerződtetésére futja a foglalkoztatási lehetőség. Minden vásárba el kell jutni, ahol jó minűségű lószerszámot keresnek a gazdák. Többségük vidékről telepszik meg Szekszárdon. Közéjük soroljuk Nepp Gyulát, aki 1906-ban önállósította magát és 1910-ben műhelyt nyitott a megyeszékhelyen. Többnyire egy segédet és tanoncot szerződtetett. Lószerszámaival először az 1923. évi faluszövetségi kiállításon keltett feltűnést, ahol ekkor és 10 év múlva érmeket nyert remekmívű munkáival.

120 Sikereit unokája: Nepp Dénes folytatta, aki Csankó Zoltán keze alatt ismerkedett meg a szakma fogásaival, később mestervizsgát tett, számos elismerése közül való a népművészet mestere kitüntető cím. A fogathajtó világbajnokságok aranyérmes magyar csapata részére készített lószerszámok ismertté tették határainkon túl is.

m Takácsok A két háború közti évekből 5 takácsról van adatunk. Szabó István (1869-1947) kisbödői takács még az apjától örökölt műhelyben szőtte vásznait. Ifj. Takács István is apjától örökölte a mesterséget, de a Bartina u. 61/B. sz. házban állt szövőszék darabjaiból a kapuját javíttatta ki. Hasonló sors várt Kiss Károly műhelyének felszerelésére. A Kiss János u. 19. sz. házban őrzött szövőszékből a disznóólat javíttatta ki. Csupán egy rokkaorsó és két vetélő maradt meg az eszközökből. Sándor István is takács-családba született 1872-ben, s haláláig (1942) a Wesselényi u. 18. sz. alatti műhelyében folytatta e szép mesterséget. Fia más pályára ment, mészáros és hentes lett belőle. Csak egy szövőborda emlékezteti apja és nagyapja mesterségére. Babus Jolán 1963. évi szekszárdi gyűjtőútján fölkereste a 87 éves Antal Mátyás takácsmestert Petőfi u. 27. sz. alatti műhelyében. Hét évtizede s három nemzedéknek szőtte vásznait. A nagymamakorúak azzal vitték hozzá unokáikat, hogy nekik is olyan tartós vásznakat szőjön, mint annak idején a még menyasszonykorú nagymamának. Antal Mátyás Jászkisérről (Szolnok megye) került ide s megmagyarosodott németnevű lányt vett feleségül. Munkaeszközei közül a „fekete tölgyből" való szövőszéket tartotta a legrégibbnek, talán 250 éves, de még nem esett bele a szú. Szőttesei akkora elismertségnek örvendtek, hogy a mester megengedhette magának, hogy az alkudozást kizárva szabott árakon árusítson. A Kápolna tér l.sz. alatt szőtte vásznait Baka Antal, kitől Lakos Lajos kékfestőmester szívesen és nagv mennyiségben vett vásznakat a két háború között. Fiai nem követték a mesterségében.