Szekszárd város történeti monográfiája II. (Szekszárd, 1989)

SZEKSZÁRD MŰVELŐDÉS- ÉS SPORTTÖRTÉNETE - A szekszárdi zsidók deportálása

elnöke, aki szerencsésen visszatért a deportációból s a további években is betöltötte a szekszárdi gyülekezet elnöki tisztét. Idézem dr. Schweitzer József (Országos Rabbiképző Intézet főigazgató) korábban pécsi főrabbit, aki felkereste Erdős Nándort, érdeklődvén a zsidók 1944. évi gettózása felől: „...Szekszárdpolgármestere, Vendel István egész egyszerűen, de az akkori időkben annál nagyobb erkölcsi és fizikai bátorságról tanúságot téve nem volt hajlandó városában a gettó létesítéséről szóló utasítást végrehajtani, vagyis: és ez szolgáljon az egykori polgármester és felelős munkatársai emlékének tiszteletére és megbecsülésére, Szekszárdon, talán egyedül az akkori magyar városok közül, nem volt gettó. A gettórendeletet úgy hajtotta végre, hogy a családi és baráti szálak messzemenő figyelembevételével, a helyi Zsidó Tanács közreműködésével, a belvárosból kiköltöztette őket a külvárosi zsidó családokhoz. Jelentésében viszont lakonikus rövidséggel, elhallgatva a humánus megoldásokat, a következőket írta. „Szekszárdon, f.é. május 20. napján a város belterületén zárt külterületi lakásokba költöztettem, ahol ugyancsak zsidó házakban helyeztem el őket, éspedig úgy, hogy több családot egy közös házba telepitettem. "

89 A HALÁLMENET A szekszárdi zsidók kivételezett állapota nem tartott soká. Pünkösd vasárnapján Tolna megye öt gettójába szállították el őket. Bonyhádra 131, Paksra 80, Dombóvárra 62, Pincehelyre 57, Tamásiba 50 fő került. A kétségeket azonban némi remény váltotta fel, hiszen maguk választhatták meg a gettót. A Bonyhádra menőket szekéren, a többit vasúton szállították el. A pincehelyiek 5-5 családra kaptak egy vagont, s abban kényelmesen elhelyezhették a varrógépüket is. A szekszárdi kereskedelmi kaszinóban elszállásolt munkaszolgálatosoknak megengedték, hogy segítsenek az útipoggyászok vagonberakásánál és búcsút vehettek hitsorsosaiktól. Tamásiba érkezvén Friedmann Márton igazgatótanító első dolgának tekintette összeállítani és eljuttatni a megyei tanfelügyelőnek az 1943-44. tanévről szóló statisztikai beszámolót, amit a titkon magával vitt körbélyegzővel hitelesített. Beszámolt arról, hogy hol helyezte el Szekszárdon a zsidóiskola irattárát és a bevagonírozás előtti percekben kinek adta oda az iratszekrény kulcsait. Tájékoztat terveiről, a keze alatt levő 18 tanköteles gyermek szünidei hasznos foglalkoztatásáról. A lelkiismeretes tanítónak sejtelme sem lehetett arról, hogy mi vár rá és tanítványaira. Június 28-án a szekszárdi kórház elmeosztályán ápolt 50 zsidó beteget vittek a bonyhádi gettóba, ahol a bátaszéki és szekszárdi szállítmánnyal együtt közel ezerötszázán tartózkodtak. Eisner János a II. vüágháború után Izraelba települt bonyhádi származású zsidó megörökítette a bonyhádi gettó életét és lakói halálba vezető útját. Segítségével nyomon követhetjük a szekszárdiak kálváriáját is.

90 Bonyhádon a Rákóczi utca volt a két gettó választóvonala. Az alsó, ún. ortodox zsinagóga körzetébe kerültek a „renegát" szekszárdiak, akik jórészt már kitértek, s magukkal hozták szentképeiket és feszületeiket. Az ortodoxokat felingerelte az is, hogy a csendőrök éppen őket kényszerítették arra, hogy a szekszárdiak cók-mókjának le- és berakodását elvégezzék. Bonyhád valóságos oázis volt, hiszen volt bőven víz, áramszolgáltatás, felületes cenzúrával levelezhettek, használhatták a gettótelefont, s a felső gettó vezetője titokban rádiót is becsempészett, hallgatta az angol rádió híreit. Heti kétszer mindenki fürödhetett a rituális fürdőben. Még házasságkötésre is sor került a gettóban. Egy ízben azt is megengedték, hogy az orosz fronton munkaszolgálatot teljesítő férfiak számára 2-2 kg-os csomagot küldjenek. Felüdülést jelentett a környékbeli gazdaságokban végzett önkéntes munka is. Egy héttel deportálásuk előtt belügyi nyomozók jelentek meg a gettóban és ördögi körmönfontsággal válogatták ki azokat, akikből ki lehetett szedni, hogy hová rejtették el