Szekszárd város történeti monográfiája II. (Szekszárd, 1989)

SZEKSZÁRD MŰVELŐDÉS- ÉS SPORTTÖRTÉNETE - A szekszárdi zsidók deportálása

értéktárgyaikat a gettóba költözés előtt. Különösen bonyhádiak vallottak, de 33 szekszárdi keresztény orgazdára is fény derült. Erdős Nándornét, hajlott kora ellenére megverték, hogy Szekszárdon hagyott értékeinek hollétéről vallomást tegyen. A gettóból több ízben is hazakísértek szekszárdi zsidókat, hogy mutassák meg az elrejtett vagyontárgyakat. Elterjedt a hír, hogy a Kárpátaljára vagy Galíciába telepítik a zsidókat, ahol már el is készültek a rezervátumok. De nem hallottak Auschwitzról, Majdanekről, Dachauról és Theresienstadtról. Pedig - Eisner szerint - a magyar zsidók budapesti vezetői már 1944 júniusában tudtak a haláltáborokból. „Soha nem menthető vétkük marad, hogy azt, amit tudtak, nem kiáltották világgá, hogy fusson mindenki, ahova tud!" 1944. június 28-án közölték a gettólakókkal, hogy állítsák össze uticsomagjukat (2 váltás fehérnemű, 5 napi élelem, gyógyszerek, imakönyv). A kérdések özönére azt válaszolták a csendőrök, hogy olyan helyre telepítik őket, ahol jó dolguk lesz. Ezután elhagyták a gettót s egy éjszakát a zsinagóga padlóján töltöttek. Másnap a bonyhádi sportpályára kísérték ki őket, ahol két viszontagságos napot töltöttek el a deszkapalánk mögött. Július l-jén du. vagononként 70 embert zsúfoltak össze kis motyójukkal. Két oldalt szorongtak a padokon, középen sárgarépa, káposzta és saláta volt fölhalmozva. A vagon egyik végében az ürülékvödör. Este 6-kor a vagonok bezárásával, megszűnt a kapcsolat a külvilággal. Csak a bedrótozott ablakon át beszüremkedő hold- illetve napsugár adott hírt a nappalok és éjszakák váltakozásáról. A vagonokban összezsúfolt különböző rendű-rangú emberek együttélése nem volt problémamentes. Ez megmutatkozott pl. a fekvőhelyért folyó nagy igyekezetben is. A szekszárdi nyugalmazott m. kir. táblabíró és nővére egy kifeszített ernyővel határolta körül fekhelyét, amit a mellettük elhelyezkedő népes Fröchlich-család nem akceptált. A vita során a táblaíró - nyilván élete utolsó jogi érveléseként - kifejtette véleményét az őt megillető területről, amiből Fröchlichék pontosan annyit értettek meg, mint amennyit a táblabíróék Fröhlichék jiddis szitkozódásaiból. S amikor már mindenkit hatalmába kerített a fáradtság, az elnyújtózó testek nem ismertek határvonalat, egymásba kuszálódva elpihentek egy rövid időre. Ujdombóvár volt az első megálló, majd Pécs felé vett irányt a mozdony, de a bombázástól megrongált vasútvonal helyreállításáig valahol vesztegelniük kellett. Elfogyott az ivóvizük s egyre hangosabban könyörögtek vizért. Július 2-án de. érkeztek meg Pécsre, az állomásról gyalogmenet jutottak el a Lakits-huszárlaktanyába. Végre vízhez, leveshez és mosdóvízhez jutottak. Július 6-án Endre László és vezérkara szemlét tartott felettük, majd bevagonirozták őket, de már élelem nélkül. Pécsről Újdombóváron, Veszprémen és Komáromon át jutottak el Érsekújvárig. Német őrség vette át a szerelvényt. Innen 72 órás utazás után július 9-én, vasárnap érkeztek meg az auschwitzi állomás teherrampájára. Csíkos ruhába bújtatott emberek nyitották fel a vagonajtókat és letuszkolták az elcsigázott zsidókat. Meztelenre vetkőztették őket, halomba dobták ruháikat, majd mindegyiknek ki kellett keresnie saját öltözékét. Közben a rámpán felállított német zenekar muzsikált. „Dante a pokla számára nem találhatott volna ki ennél szörnyűbb díszletezést!"