Szekszárd város történeti monográfiája II. (Szekszárd, 1989)

SZEKSZÁRD MŰVELŐDÉS- ÉS SPORTTÖRTÉNETE - Az iskolán kívüli népművelés

kiváltsága. „Ki méri fel ezt a kulturális kárt? - kérdi a Tolnamegyei Újság is 1925-ben - a puszta vagyoni tehetség ma is sokszor pótolja a szellemi tehetséget. "

n A kultúrpolitika, mint „a nemzet legérzékenyebb oldala", állandó témája a kritikának. Anyanyelvet, népzenét, hagyományokat féltők több pénzt és hatékonyabb intézkedéseket követeltek a nemzeti kultúra megőrzésére és gyarapítására. A mindenkori alispán vezetésével működő Tolnavármegyei Iskolán Kívüli Népművelési Bizottság irányította a megye sajátosságaihoz igazított népművelést. Ebben 800-1000 szervező és előadó volt közreműködő, elsősorban értelmiségi és alkalmazotti körökből. Pl. 1935-ben a népművelésben tevékenykedő 906 főből 451 a pedagógus, pap 147, orvos 131, jegyző 75. Negyvenhét tanfolyamot és több mint háromezer előadást tartottak a megyében.

13 Sokak számára a „nép művelése" csak divat, vagy „az ismeretterjesztés ösztönös vágya". Klebelsberg Kuno kultuszminiszter a kultúrdemokrácia megvalósításának nevezi a népművelést, amely után politikai demokrácia is lehetséges. Szekszárdon ehhez mindig hozzátették a lelkesedésből fakadó hazafias munka követelményét, „a mély vallásosságtól és öntudatos hazaszeretettől áthatott általános műveltség" igényét. Éry Márton alispán és Winekker János népművelési titkár ajánlásával, a Szekszárdon szervezett népművelés abból a felfogásból indult ki, hogy csak „állandó befolyásolással lehet a lelkeket teljesen átformálni s olyan új generációt nevelni, amilyenre a magyarság reorganizációja szempontjából szükség van. A kiegyezés és különösen a háború óta megváltozott körülmények között a szabadoktatás-rendszerü népművelést már nem lehetett fenntartani. Magyarországon a húszas években még közel egymillió az analfabéta, Tolna megyében harmincezer, Szekszárdon meghaladta az ezret. A népkönyvtárak szinte megsemmisültek, az 1914 utáni évtizedben alig volt fejlesztés. Klebelsberg kulturális reformpolitikája a népművelés elmaradottságából és a trianoni határok közé szorított helyzetből kiindulva meghirdette az ún. kultúrfölény programját. Kultuszminisztersége idején (1922-1931) többször kifejtette; abból indul ki, hogy „a magyar hazát ma elsősorban... a kultúra tarthatja meg és teheti ismét naggyá". Egy széles körre kiterjesztett népművelés és a szellemi elit európai színvonalú képzése; ez volt kultúrpolitikájának két vezető momentuma.

15 Szekszárd esetében is mindvégig érezhető hátrányt okozott a népművelésre fordított összegek alacsony volta, a fejletlen kulturális infrastruktúra és - néhány kiemelkedő személyiség kivételével - a személyi feltételek hiánya. Sok jószándékú törekvés és a hiányokat pótolni akaró tett ellenére a műveltségi állapotok lényegében nem változtak. A megyében népművelésre szánt közpénzek kb. 80%-át a települések biztosították, 20%-a a vármegye költségvetését terhelte. Szekszárd 15 koronát fizetett be a népművelési alapba minden lakos után. A pengős világban Tolna megyében 13-18 ezer pengőt fordítottak népművelésre évente. Szekszárdon 1926-1942 között az erre szánt összeg alig emelkedett, az évi 800-1300 P. nem érte el a sporttámogatás egytizedét, a város költségvetésének fél százalékát.

16 De nemcsak anyagi, hanem ideológiai, fogalmi és irányítási korlátok is kötötték az iskolán kívüli népművelést. A korszak divatos művelődéselméleti szerzői Klebelsberg Kuno, Kornis Gyula, Makkai Sándor, Tóth Tihamér - a magyar szellemnek, mint kollektív személyiségnek a védelmét helyezték a nemzeti kultúrpolitika központi feladatává. Szerintük két „társadalmi rétegre" tevődik a hangsúly: az ösztönös népre és az intelligens vezető-nevelőrétegre.

17 A népművelés központosításának évtizedei ezek, előnyeivel és hátrányaival együtt. Korábban soha nem tapasztalt méretű intézményfejlesztés történik a tanügyben és a könyvtárak terén, viszont elapadnak az alulról induló kezdeményezések. Sérül a jogszabályi keretek közé szorított egyesületi autonómia. Egyre erősödni látszik egy politikai-népművelés fogalom, amely számára nem annyira az ismeretek terjesztése és köznapi hasznosulása a fontos, hanem a hazafias és vallásos érzelmek felkeltése. 1926-tól a népművelési bizottságok terveit fel kell terjeszteni hatósági ellenőrzésre, 1935-től a vármegyei törvényhatósági bizottság egyetértő véleményére volt szükség egy műkedvelő előadás megtartásához is.